Írta: Gazsi Zoltán

„Ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad!” Csak az tud motiválni, aki motivált, és az tud inspirálni, aki maga is inspirált. Jó hírem van: motivációnkért mi vagyunk a felelősek, erről énekelt az LGT is, már 1972-ben. Számomra sosem volt kérdés, hogy motivációm, inspirációm különösen fontos az általam vezetett szervezet életében is. Szerencsére nem is nagyon kell dolgoznom ezen, mert – hogy finoman fogalmazzak – nem ellenkezik természetemmel.
Általában már kora reggel vidáman, inspiráltan ébredek, tele ötletekkel és tettvággyal, gyermekeimet és a világot keblemre ölelve – ezt az álmos, nyűgösen ébredő kamaszok néha nehezen viselték. Pozitivitásom mindig továbbsegített az élet nehézségein, beszéljünk akár válásról, akár komolyabb betegségről. Az Életrevalók című film ezért is az egyik kedvencem: humorral mindent élhetőbbé lehet varázsolni. Feleségem velem kapcsolatban ki szokta emelni, hogy igen hálás lehetek szelektív memóriámnak, mivel a velem történt rossz dolgokat különösen gyorsan elfelejtem.

Mantrázzák, hogy a vezetés magányos sport. Én sosem éreztem magam vezetőként magányosnak. Mindig értékes emberekkel igyekeztem magam körülvenni, és ehhez kiharcoltam a döntési szabadságot. Talán ez is volt az egyik oka, hogy nem kezdtem cég­építésbe: mivel azokkal dolgoztam, akiket én választottam ki, mindig megtaláltam a szépséget a munkámban, és szinte sosem mentem be gyomorgörccsel dolgozni. Különben is, gyomorgörcs a startupvilágban is van, ott sincs kolbászból a kerítés.

Belső békénk nagyrészt a mi kezünkben van. Annak van esélye fejlődni, aki foglalkozik önismeretével. Van, akit egy trauma vagy krízis indít el egy úton, van, akit semmi sem mozdít ki, annyira mély az elakadása. Kiveszik egyik tüdőlebenyét, és amint kilép a kórházból azonnal rágyújt. Ha valakinek az jelenti élete értelmét, hogy napi tizenhat órán át dolgozik, az nem fél attól, hogy később egy sztrók miatt lefordulhat a székről. Mert ha abbahagyná stresszes munkáját, élete értelmét vesztené, így logikus döntést hoz: tovább gályázik.

Harminc év vezetői tapasztalata alapján biztosan állítom, hogy energiáink észszerű felhasználásával nem állunk túl jól. A napi tizennégy–­tizenhat órát dolgozó, néhány órát alvó, telefonálás közben pár egészségtelen falatot nassoló, huszonnégy órában elérhető, családjára, szociális kapcsolataira, sportra időt nem szánó, keményen dolgozó, kontrollmániás öltönyös vezető képe és az üzleti siker közötti összefüggés hiedelme még ma is él.

Szerencsére azért lassan halványul, hiszen közben felnőtt egy új vezetői generáció, és az ő példaképeik egy új stílust képviselő milliárdos cégek vezetői: pólót hordanak, hierarchia helyett hálózatban gondolkodnak, home office-ból irányítanak, pszichoterápiába és konditerembe járnak, gyakran vegetáriánusok, nyitottak a spiritualitásra. Ennek ellenére a stressz őket is fenyegeti, az exponenciálisan felgyorsult világ kivétel nélkül mindenkit kihívások elé állít. Meg kell tanulnunk uralni testünket, életünket. Azt, hogy a pozitív stressz is stressz, ötvenéves koromban tanultam meg, és ez komoly felismerés volt. Úgy gondoltam, bírom, ám a testem nem bírta: jobb önismerettel sok mindentől megmenthettem volna magam.

Én is későn kezdtem, de sok mindent elkezdtem. Újra sportolok, sétálok, vettem egy elliptikus trénert, fekvőtámaszozom, és lengetem a Szilárd barátomtól kapott kettlebellt. Jártam terápiára Károlyhoz, imádtam vele beszélgetni. Elemeztük álmaim, hipnózisban izgalmas képek jelentek meg, tudattalanom gyönyörű metaforákban üzent nekem, csak dekódolnom kellett őket, ki is vagyok, mi a célom a világban. Jártam Katához is, és sokat tanultam tőle a test és lélek egységéről, amit – ahogy ő fogalmazott – csak a guillotine választhat el.

Beszélgettünk határokról, határtalanságról. Elvégeztem Katinál egy autogén tréninget is, ami „az ember természeti oldalának integrálása társadalmi oldalába”. Azóta is igyekszem reggel relaxálni az edzések után, és kiürített aggyal indítani a napot. A vezetői klubok sokat segítettek, együtt beszélgetni más vezetőkkel, kinek milyen problémája (illetve bocsánat: kihívása) van. Peti Mastermind csapatában zseniális vezetőktől tanulok, Csaba Pillanat klubja ihletett arra, hogy elkezdjek könyvet írni.

Az nem vígasztal, hogy nemcsak nekem bonyolult, hanem másnak is. A kórházban sem csacsogtam a többi beteggel, kinek milyen áttéte lett, kizárólag a gyógyulásomra koncentráltam. Gitároztam, kórházkoncerteket szerveztem az onkológia Esterházy parkjában, pont azt folytattam, amit a munkahelyemen: kicsit magam is szórakoztattam, de mindig az is vezérelt, hogy másoknak is segítsek. Azoknak, akiknek kevésbé szerencsés a természetünk, introvertáltabbak, nem tudják olyan könnyen „elringatni maguk”.

Rengeteg olyan dolgot csinálok, amit én is szeretek. A társadalmi felelősségvállalás lett a hobbim az elmúlt tíz évben. Sok értékes embert, ügyet ismertem meg, a Vállalható Vállakozások és a Kórházsuli nagykövete vagyok. Szeretem a hiteles embereket összekötni egy nagy, értékvezérelt hálózattá, amiben én vagyok a pók, de már nem mindig középen. A sarokban is jól érzem magam, és büszkén figyelem, ahogy alakulnak az új fonalak.

Szerencsére a saláta mindenhez illik, így nem kell túl szelektívnek lennem, sok minden belefér. Sport, zene, művészet, bűvészet, egészség, gasztronómia – bármilyen területen találkozom hiteles emberekkel, ügyekkel, melléjük tudunk állni. A művészetektől, művészektől sokat kapok, történeteik, a velük való beszélgetések különösen inspirálóan hatnak rám. Palya Bea el is nevezte a kanapénkat igazmondó kanapénak.

A Budapesti Fesztiválzenekar nagyköveteként én is sokkal többet járok koncertekre, mint korábban, és a zenehallgatás közben néha ellazulok, néha cikáznak a gondolataim. Sok reklámkreatívunk ötlete ilyen alkalmakkor formálódott bennem. A meditációnak új fajtáját ötvenévesen fedeztem fel azzal, hogy kaptam egy gitárt. Elkezdtem tanulni a Youtube-ról az akkordokat, esténként altatót pengettem kislányomnak, Fruzsinak. Idén megalakult a Bridge Band, az Edison Platform szervezeteiből, menő cégeiből toboroztuk a csapatot, december 5-én lépünk fel a Ludwig Múzeumban. Nem leszek már Santana, de hatalmas élmény az is, amikor a céges karácsonykor beállok az együttesbe Guns’n Rosest játszani. Sweet child.

The post Én vagyok a pók, de már nem középen appeared first on Forbes.hu.