Egy 2017. júliusi reggelen, bőven nyitás előtt jött a kiürítési jelzés a budaörsi IKEA dolgozóinak: azonnal hagyják el az épületet. Árvai Eszter, az akkori áruházvezető bosszankodott, hogy éppen azon a napon történik ilyen, amikor egy közös reggelin el akar köszönni kollégáitól. Öt és fél év után Ausztriába tartott, az ottani hét IKEA HR-vezetését átvenni, döntéséről már tudtak Budaörsön. Aztán a parkolóban valaki megkocogtatta a vállát, hogy nézzen már hátra. „Köszönjük, Eszter!” – egy nagyjából 20 × 2 méteres molinón virított a felirat az áruház homlokzatán. „És mindenki ott állt egy szál fehér rózsával. Csupa libabőr lettem” – meséli.

Pedig szerinte kimondottan szigorú főnök volt: ha gyorsan lepakoltak a kamionokról az eladótérbe a munkatársak, akkor sem mehettek hamarabb haza, újabb feladatokat adott nekik. A végtelenségig igazgathatták a raklapokon a termékeket, hogy a vásárlók még nagyobb rendre érkezzenek meg. „Elfogadták, hogy erős vevőfókusz volt nálam. A belső mérések alapján évekig mi voltunk az elsők a legmegbízhatóbb áruház kategóriában a világszerte működő csaknem négyszáz IKEA közül.” Eszter öt év alatt veszteségből milliárdos nyereségbe fordította a budaörsi áruházat. Háromszázötven embert és csaknem harmincmilliárdos bizniszt menedzselt, a legjobb időkben évi két és fél millió vásárlójuk volt.

Azt mondja, ennek ellenére egy idő után azt érezte, nem illik rá a klasszikus üzletvezetőről kialakított kép. „A legtöbb áruházvezető azzal kezdte a napot, hogy megnézte az előző napi forgalmat, engem viszont jobban érdekelt, hogy mi van az embereimmel.” Háromnegyedüknek tudta a nevét, a takarítónők ma is a nyakába ugranak, ha felbukkan mint vásárló. Hasonlónak magam is a tanúja voltam: a Graphisoft Parkban beszélgettünk, egyszer csak megjelent a Planteen nevű ottani menza egyik munkatársa, és őszinte tisztelettel üdvözölte Esztert – annak idején a budaörsi IKEA kitchen production managere volt.

Béka, paletta, fáradtság
„Nézzék, nekem van két kisgyerekem, szakmai gyakorlatom semmi, diplomát és nyelvtudást tudok felmutatni, meg szorgalmat. Ha ezekkel nem kellek, akkor most mennék is.” Az ötkörös kiválasztási procedúra utolsó fordulójában mondta ezt Eszter a szemben ülő három HR-főnöknek, akik elmosolyodtak az őszinteség hallatán, és felvették vezetői gyakornoknak az IKEA-hoz. Nem feltétlenül akart ő még a két kisgyereke mellett napi nyolcórás állást, de egyetemista társai addig sutyorogták a fülébe, hogy a korai gyerekvállalással elrontotta a karrierjét, hogy gondolta, megméreti magát a munkaerőpiacon.

„Merthogy Bence fiam a harmadik évfolyam végén bejelentkezett, az egyik szigorlatomat úgy tettem le, hogy nem fértem be a padba, oldalról raktak oda nekem egy széket” – nevet. Az utolsó két évet egy év alatt, a fia mellett abszolválta, az államvizsgán pedig már Sárát várta. „Sokan elkezdtek sajnálni, és ha az ember nem duzzad az önbizalomtól, könnyen elbizonytalanodik, hogy tényleg, mit kezdek majd magammal nulla munkatapasztalattal.”

„Köszönjük, Eszter!” – egy nagyjából 20 × 2 méteres molinón virított a felirat az áruház homlokzatán.

A Balaton partján üldögélt a családjával, amikor a HVG-ben meglátta az álláshirdetést, hogy vezetői gyakornokokat keres az IKEA. Aznap volt a jelentkezési határidő, a kocsiban fotózta le őt a férje, és gyorsan kerestek egy nyomtatót, ahol kinyomtathatja az önéletrajzát, aztán szaladtak a levéllel a postára. Mint utóbb megtudta, csaknem ezren jelentkeztek a nyolc pozícióra. Miután felvették, minden létező állomáson végig kellett mennie az áruházban. Békázni tanult, palettákat igazítani – sorolja, majd jót nevet értetlen tekintetemen, és elmagyarázza, hogy a béka a kézi villástargonca, a paletta meg a raklap szállítmányozós szaknyelven. Ekkoriban a lánya még csak pár éves volt – szerencsére a svéd munkakultúra jóvoltából bármikor otthon maradhatott vele betegszabadságon.

Mindössze három hónap után átvett két osztályt, pedig azt mondja, annyira tapasztalatlan volt, hogy akkor még a mosdót is alig találta. Aztán egy-két évente lépkedett feljebb, volt lakberendezési, aztán marketingvezető, később a spanyolországi Zaragozában segített egy áruház felépítésében (a spanyol lakberendezési csoportot irányította). Olyan lelkiismeretes volt, hogy amikor az aprócikkosztályt vitte, és karácsony előtt bement egy idős néni egy vázáért, amit a katalógusban látott, képes volt bemászni érte a raklapok mögé, mert még nem volt kitéve. „Arra jöttem rá, hogy a legnagyobb erősség a legnagyobb gyengeséggé tud válni” – mondja.

Zaragozából négy hónap után – közben kéthetente hazarepült – úgy tért vissza, hogy nagyon elfáradt, kilépne a cégtől. Érezte, hogy nem tud úgy teljesíteni, ahogyan szeretne, bár kívülről még nem látszott a romlás. Akkori főnöke közölte vele, hogy annyit letett már az asztalra, inkább menjen haza, pihenje ki magát, és tegye fel a kezét, amikor kész visszatérni. Háromnegyed évre volt szüksége. „Ez olyan vezetői attitűd, amit sok embernek tudtam továbbadni” – mondja. Nem sokkal visszatérése után felkérték, hogy vegye át a budaörsi áruházat. „Legalább hadd legyek helyettes, hiszen mindössze nyolc-kilenc év áruházi tapasztalatom van!” – kérte. De azt mondták, úgyis meg tudja csinálni.

Közben magamat hagytam cserben
Eszter gyerekkorában versenyszerűen atletizált, rendszeresen nyert megyei bajnokságokat. „Végig jó tanuló, jó sportoló voltam, plecsnim is van róla.” Szerényen hozzáteszi, hogy sokkal inkább szorgalmas volt, mint tehetséges. Az interjú alatt is szinte szabadkozik, közben pedig ontja magából a bölcs, egyszerű mondatokat – és szűntelenül mosolyog. Azt mondja, végtelen kitartása még gyerekkorából ered, egyszerűen minden helyzetben lelkiismeretesen elvégezte a feladatát. A kamaszkori lázadás is kimaradt az életéből, szüleinek az volta filozófiájuk, hogy mindent lehet még jobban csinálni.

Amikor áruházvezető lett, a budaörsi IKEA messze a lehetőségei alatt teljesített. A 2010-es válság után külön hátránya volt, hogy nem ismerték a vásárlók pontos igényeit. „Ha jó forgalmat akarsz, a legfontosabb, hogy meg kell ismerned a vásárlóidat. Hogy kik ők, mi fontos nekik, és mi a legnagyobb frusztrációjuk az otthonuk terén. És ebben kell segíteni nekik.” Eszter szerint az volt a későbbi sikerek titka, hogy a központtól kapott kereskedelmi stratégiát nagyon pontosan a helyi adottságokra és igényekre alakították. Emellett erős vezetői gárdát és kultúrát sikerült kialakítania Budaörsön. „Csoki, zsepi, nyitott ajtó! Mindig azt mondtam minden vezetőnek, hogy ezek a legfontosabb dolgok. Ha egy munkatársnak kérése, baja van, vagy bizonytalan, mindig be tudjon menni a vezetőhöz, akkor igenis félre kell tenni a többi feladatot.”

A második-harmadik budaörsi év után már intenzíven keresték a külföldi IKEA-k, hívták például Indiába is áruházvezetőnek. „Az lett volna az első indiai IKEA, nagyon megtisztelő volt, de két gyermek mellett nem opció” – mondja. Magyarországon viszont nem volt feljebb, és nem is akarta elhagyni akkor még a céget. Amikor egy-egy fejvadász megkérdezte tőle, mi a legfontosabb neki egy munkahelyben, a szervezeti kultúrát válaszolta. „Hát akkor nem lesz könnyű a váltás” – jött rendszeresen a válasz. Ausztriából több pozíciót is felkínáltak neki, végül úgy döntött, a HR áll legközelebb hozzá.

Heti négy nap Bécsben, egy nap home office-ban itthon – ez lett a díl 2017 nyarán. Az akkori hét kinti áruház (plusz a néhány pickup-pont) már 650 millió eurós biznisz volt háromezer emberrel, ő pedig a teljes HR stratégiáért felelt. Most már úgy látja, jobban fel kellett volna mérnie a terepet, de nem tudta. „Ausztriában nagyon erősek a szakszervezetek, és én megpróbáltam velük jó együttműködést kialakítani, és azt hiszem, irgalmatlan energiával ez sikerült is. De közben a cégvezetéstől az üzleti nyomás is nagy volt a szervezet átalakítására.”

„Végül még majdnem másfél évet ráhúztam, mire megtettem azt a lépést, amit korábban kellett volna.”

Az e-kereskedelem felfutásával ugyanis teljesen új szervezeti ábrát kellett kitalálni, újra kellett osztani a feladatokat – és az osztrák jogszabályok szerint, ha a dolgozók legalább öt százalékát érinti a változás, azt már megvétózhatják a szakszervezetek. Hat-hét hónapon át tárgyalt Eszter az érdekképviseletekkel, kormányzati képviselőkkel – és mivel ezt is teljes lelkiismeretével akarta végigvinni, elfáradt.

Közben másfél év alatt levezetett ötvenezer kilométert, csütörtök este haza, vasárnap este vagy hétfő reggel vissza. „Próbáltam balanszírozni a munkám és a családom között, de ilyen szintű fáradtság mellett nehéz volt minőségi időt tölteni a gyerekekkel” – mondja. Párkapcsolata, magánélete is megsínylette a sok túlmunkát – mert persze nem napi nyolc órát dolgozott –, és másfél év után jobbnak látta átülni a vonatra. „Amikor az autópályán a belső sávban azt veszed észre, hogy másodpercek kiesnek, az két gyerek édesanyjának nem oké.”

Ezen a ponton már nemcsak a környezete, de az egészsége is jelzett. „2018 őszén már éreztem, hogy valami nem oké. Az én erősségem mindig a megbízhatóság, odafigyelés, törődés volt, azt éreztem, hogy nem hagyhatom cserben a kollégákat. Csak közben magamat hagytam cserben. Keményen meg kellett mutatnia a szervezetemnek, hogy most már gondolkodjak el. Végül még majdnem másfél évet ráhúztam, mire megtettem azt a lépést, amit korábban kellett volna.”
Az egyik vasárnap este, valamikor 2020 januárjában, szokás szerint felült a bécsi gyorsra, ám ahogy a vonat közeledett a határhoz, elkezdett remegni. „Mosonmagyaróváron fogtam a bőröndöt meg a cicát, aki éveken át ingázott velem, és nem is gondolkodtam, csak átvágtam a peron másik oldalára, felszálltam az ellenkező irányba közlekedő vonatra, és hazajöttem. Utána persze korrekt módon elköszöntem az osztrák szervezettől és a csapatomtól is.”

Azt mondja, fantasztikus lehetőség volt a kinti állása arra, hogy nagy dolgokra lehessen hatása, háromezer emberért felelt, és nagyon jól keresett. „De soha sem voltam és nem is lennék megélhetési vezető. Ha nincs már energiád, pozitív kisugárzásod, nem szabad maradni. Ma már buzzword a kiégés, el lehet kapni azt a pontot, amikor még visszafordítható a folyamat, de leginkább a prevenció szükséges. Mert lehet klassz dolog, hogy mondjuk viselhetsz farmert és pólót egy munkahelyen, és hogy van jóga, de ezek nem oldják meg a problémákat, a sok túlmunkát. Van az a karrierszint, ahol már igenis lehetetlen a magánéletet is teljes értékűen élni.”

Devil’s offer
Fél év csak a gyógyulásról szólt, azt mondja, életében először le tudott lassulni. Aztán persze jött egy csomó önvád és kétség, hogy jól döntött-e. A sok HR-, marketing- és kereskedelmi tapasztalatával tavaly létrehozta egyszemélyes tanácsadócégét, az Esterestet, de megígérte magának, hogy még egyszer nem tolja túl a munkát. Interjúnk előtt éppen egy innovatív, elektromosautó­- gyártó kereste meg Amszterdamban – kétlaki életet él, a párja ugyanis holland –, és olyan fizetést ajánlottak neki európai vezetői pozícióra, amilyenről még álmodni sem mert. De nemet mondott. „Pedig afféle devil’s offer volt – nevet. – Könnyű lenne visszacsúszni, ha úgy vagy kondicionálva, hogy szorgalmasan, sokat dolgozol, és sosem vagy elégedett magaddal.”
A megbízások általában az IKEA-s időkben szerzett kapcsolatokból jönnek. Nemrég Japánból keresték meg mentorfeladatra, az Emag–Edigital-fúzió idején a közös cég HR-stratégiáján dolgozott, majd a a Bluebird fejlesztőcégnek is segített. „A mai húszas-harmincas generáció azonnal feláll, ha valami nem tetszik neki. Fel kell nőniük a cégvezetőknek ahhoz, hogy megértsék: ma tehetségeket elveszíteni luxus. Én Ausztriában annak idején kiszámoltam, hogy egy új munkatársat kiképezni tízezer eurós nagyságrendű költség.”

Negyedik éve tagja a Decathlon felügyelőbizottságának, még IKEA-s áruházvezetői időszakából van meg a kapcsolat. „Tetszett, ahogy Eszter mindig is kezelte a munkatársait, hogy annyira emberközpontú szervezet volt – mondja Román Gergely, aki annak idején a budaörsi Decathlont vezette, ma pedig a cég e-kereskedelmi üzletágát irányítja. Hasonló volt a két cég kultúrája, így ismerkedésük hamar beszélgetéssorozattá alakult, sok közös programot is szervezett a két áruház, például gyereknapokon. „Majd később javasoltam őt boardtagnak is” – mondja Gergely. Szerinte Eszter a holisztikus látásmódjával, a kereskedelmi és a HR-es tapasztalataival más szempontokat hoz be a döntéselőkészítésekbe.

„Miután Gergővel már egy ideje rendszeresen inspiráltuk egymást, egyszer szólt, hogy nem mennék-e át elmesélni a kollégáinak, mit gondolok a vezetői feladatokról. Mondtam, hogy persze, miért ne. De azt nem tudtam, hogy ott fog ülni az összes magyarországi Decathlon áruház vezetője” – nevet Eszter. Persze pár perc fészkelődés után kivágta magát. Gergely szerint jellemző, hogy ennyire emlékszik egy-egy ilyen esetre, miközben ő nem. „Eszter sokkal többet tud, és értékesebb a személyisége, a tudása, mint amilyennek gondolja magát – mondja. – És az is rávall, hogy vesz egy mély levegőt, aztán pillanatok alatt összeszedi a zseniális gondolatait.”

A magam részéről nagyon szeretem a női vezetőket, hűségesek és lojálisak a céggel, emellett a jó munkahelyet és pozíciót megbecsülik. Eszter személyében igazi multivezetői sikersztorit ismerhetünk meg, szépségeivel és nehézségeivel együtt. A karrier nagyon sok kompromisszummal és lemondással jár, de láthatjuk, hogy azért nem ördögtől való, hogy működjön, minden együtt.

The post Sose lennék megélhetési vezető appeared first on Forbes.hu.