A közelmúltban az egyiptomi Sarm es-Sejkben megtartott klímacsúcs után az elhangzott hivatalos nyilatkozatokból a kötelező udvariasságot és a megalapozatlan kincstári optimizmust lehántva minden gondolkodó ember számára egyértelművé vált, hogy a világ végleg elengedte a 1,5 Celsius-fokos klímacélt (hogy ti. a globális átlaghőmérséklet az 1850 és 1900 közötti átlaghoz képest mért növekedését az évszázad végére 1,5 Celsius-fok alatt tudjuk tartani). A tömegeknek szánt egybites politikai narratívában ez annak a beismerését jelenti, hogy a klímaváltozás nem megállítható, legjobb esetben is csak üteme mérsékelhető. Már csak abban reménykedhetünk, hogy az aktuális modellek által az évszázad végére prognosztizált 2,1–2,9 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés nem fog visszafordíthatatlan természeti folyamatokat elszabadítani és nem fogja sok milliárd ember számára élhetetlenné tenni a Földet. De vajon reális cél volt-e valaha is a „klímaváltozás megállítása” a bűvös 1,5 Celsius fokon belül? Látszólag igen, hiszen az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 2018-ban kiadott jelentésében ezt még modellszámításokkal alátámasztott megvalósítható célkitűzésként fogalmazta meg. A közvélemény szerint az IPCC tudományos konszenzussal készíti értékelő jelentéseit, a nemzetközi tudomány által hitelesített, jelenlegi tudásunkat tükröző tanulmányok alapján. Valójában azonban bármely „klímacél” kitűzése soha nem az általunk megismert valóságra vonatkozó tudományos eredmények, hanem a valóságot leképezni hivatott globális éghajlati modellek előrejelzései alapján történik. A kettő messze nem ugyanaz.