Amerika leghosszabb háborújának nem lett túl sok eredménye, de Zarifa Ghafari története nem születhetett volna meg nélküle. Tanult, amikor az életveszélyes volt Afganisztánban, majd 24 évesen polgármester lett. Hatszor követtek el ellene merényletet, de a tálib hatalomátvétel óta sem hajlandó lemondani a hazájáról.

Hat testvér kedélyesen vacsorázik egy városi étteremben, egymás szavába vágva viccelődnek. Lányok, 16 és 26 év közöttiek férfiakról beszélgetnek, de Afganisztánban vannak. És a beszélgetés nem arról szól, hogy kinek ki tetszik éppen. Hanem arról, hogyan vetik le magukat a liftaknába, ha tálib férfihoz kell feleségül menniük.

Ki essen le először, ki utoljára, hogy annak már kevésbé fájjon.

Néhány hónappal azelőtt van ez a vacsora, hogy a tálibok hatalomátvételi hulláma Afganisztánban vidékről a fővárosig, Kabulig gyűrűzne 2021 augusztusában. A tálibok előrejutása úgy lett egyre könnyebb és gyorsabb, ahogy az amerikai hadsereg csapatai sorra hagyták el Afganisztánt, és ahogy az Egyesült Államok leghosszabb és talán legeredménytelenebb háborúja a végéhez közelített.

Több ebből Drasztikusan romlott a magyar egyetemisták lelki egészsége „Nem úgy megy, hogy majd a család eldönti, mit csináljak” – öt gondolat Tomán Szabina új könyvéből

„Mit akar egy nő?”

Zarifa Ghafari ebben a háborúban nőtt fel egy tanult, de konzervatív családban. Katonatiszt apja a családját „külön kis zászlóaljnak tekintette, akinek parancsokat lehet osztogatni”, járhatott középiskolába, sőt egyetemre is. Az afgán kormánytól ösztöndíjat is kapott, amivel 16 évesen a pandzsábi egyetemen tanulhatott Indiában.

A lányok oktatása sosem volt ténykérdés Afganisztánban, a mai és az 1996-2001 közötti tálib uralom alatt pedig kifejezetten tilos is. Annak idején Ghafarit is eltiltotta az iskolától az apja, miután egy öngyilkos merénylő robbantott az iskolájában, de ő titokban járt tovább. Nem sokkal később egy újabb bombázásban súlyosan megsérült.

„Ezek a terrortámadások tettek olyan afgánná, amilyen vagyok”

– írja a novemberben magyarul is megjelent kötetében, a Zarifa – Egy nő harca a férfiak világában című könyvben.

2019 novemberében, 26 évesen lett az afgán Maidan Shahr városának polgármestere, a legfiatalabb a maroknyi női afgán vezetőből. Kinevezése kilenc hónapot csúszott, mert heves tüntetések törtek ki ellene a konzervatív Wardak tartományban, ahol a környező területek afgán irányítás alatt álltak. Ekkoriban kezdett róla dokumentumfilmet forgatni egy rendezőpáros, a Zarifa küldetése (In her hands) a Netflixen látható és Hillary Clinton is felkarolta executive producerként.

A filmben egy utcai árus úgy fogalmaz Ghafariról, amit Európában szinte már csak rossz, politikai inkorrektségről szóló improvizációs színházban hallhatunk:

„Mit akar ez a nő? Nincs elég férfi, aki vezessen? Otthon kéne maradnia, gyereket nevelni, nem parancsolgatni.”

Az, hogy Afganisztánban a nők egyenjogúsága mégis itt tart, nem újdonság. Az azonban igen, hogy ebből az elnyomásból olyan aktivista született, mint Ghafari.

A női politikus mint szimbólum

Aktivista, nem politikus. Miután a polgármesteri pozíciójában megsokasodtak a halálos fenyegetések és az apját a családi házuk előtt agyonlőtték a tálibok, Ghafarit új pozícióba mentik át a Védelmi Minisztériumban, Kabulban.

2021. augusztusban a tálib hatalomátvételkor a külföldi kapcsolatait használva egész családjával sikerült elmenekülnie az országból Németországba. Azóta is ott él, filmje és könyve nyomán női jogi és oktatásügyi aktivistaként dolgozik a tálib elnyomás ellen.

A dokumentumfilm fókuszában sem Ghafari napi politikai tevékenysége van, hanem egy afgán női politikus mint szimbólum. Túl sok valódi eredményt nem is tudott volna elérni a folyamatos támadások és a társadalmi tabuk miatt.

A film erős, de sokszor túlegyszerűsített üzenetei sokszor felelőtlenségbe csúsznak, például a sofőrje, Massoum bemutatásában. A film első felében Massoum nemcsak sofőrje és testőre Ghafarinak, hanem közeli barátja is. Aztán amikor Kabulba helyezik át, azt mondja, azért nem viheti magával a sofőrjét, mert ott csak a minisztérium által jóváhagyott katonák védhetik.

A munka nélkül maradt Massoum ezután tálib harcosokkal kezd el barátkozni. A film csak sugallja, de állítani nem tudja vagy meri, hogy elhagyatottsága a másik oldalra, a tálibok közé sodorta.

Mindeközben Ghafari a Financial Timesnak adott interjújában sokkal bőbeszédűbb arról, miért változott meg Massoummal a kapcsolata. Egy 2020-as márciusi támadás során Massoum nem az előre megbeszélt tervnek megfelelően cselekedett, és manővereivel veszélybe sodorta Ghafari életét.

A tálib uralom mérlege

Aki tehát Afganisztán politikai realitására kíváncsi, nem ebben a filmben fogja megtalálni. Főleg, hogy a helyzet összetett. A tálib vezetés két lábbal tiporja az emberi, főleg a női jogokat, munkát csak az egészségügyben vagy oktatásban dolgozó nők végezhetnek, de az értelmiségi munkát végzők is a rendszer ellenségei lettek. A lányok nem járhatnak középiskolába, és nemrég újra nyilvános kivégzést tartottak egy stadionban.

Mindezek mellett nagy áron, de rég nem látott békét hozott az országba a hatalomátvétel, megszűnt az állandó polgárháború, bár a berendezkedés főleg a vidéken élő konzervatívok értékelik. 

Mindennek hiánya inkább a túlegyszerűsített filmkészítés kritikája, semmint Ghafarié, aki tagadhatatlanul karizmatikus vezető, és sokat tett Afganisztán fejlődéséért. 2022 márciusában visszautazott Kabulba, ahova a tálib vezetés azért engedhette vissza, mert kellett a jó PR a nemzetközi szankciók ellensúlyozására, Ghafari pedig addigra tucatnyi nemzetközi díjat kapott, köztük a Bátor Nők Nemzetközi Díját az amerikai külügyminisztertől.

Megérteni Afganisztán dühét

Visszatérésekor nőknek alapított oktatási központot és élelmezési programot is indított, hiszen a tálib hatalomátvétel óta az országra kirótt szankciók miatt súlyos az éhezés. A film egyik jelenetében Gharifa egészen meglepő karakánsággal kiabálja egy utcai fórumon az érdeklődőknek, hogy „az afgán nép nem választott, ezt a kormányt a nemzetközi közösség küldte ránk”, miközben körülötte tálib vezetők őrzik a rendet.

Amire viszont jó ez a film az az, hogy kicsit jobban megértsük mindenki dühét a másik felé, még a tálibokét is.

A homokkunyhókban, utak, csatornázás vagy kórházak nélküli területeken élő milicisták dühét, akik az afgán kormányhoz érkező pénzügyi segélyekből semmit sem láttak. A vallási fanatizmust visszautasító hívő afgánokét a tálibok felé, akik Allah nevében gyilkolnak.

És ott a teljes afgán nép dühe az Egyesült Államok felé, akik úgy érzik, nemcsak dolguk végezetlenül hagyták ott az országot, de ki is árusították őket a táliboknak.

Ahogy Ghafari anyja összefoglalja: „Sok ország jött már ide segítséget ígérve. Hol a segítség? Csak a gyász van.”

The post A saját apámmal is meg kellett értetnem, hogy én is ember vagyok – mit tehet ma egy tanult nő Afganisztánban? appeared first on Forbes.hu.