A Horthy-rendszer magát az 1918–1919-es forradalmakkal szemben határozta meg, mert miképp minden népnek kell egy „ellenség”, ahogy Umberto Eco kifejtette az „Ellenséget alkotni” című esszéjében, úgy a politikai rendszereknek is kell ellenpont. Az ellenforradalmat megalapozó mítosz szerint történelmünk az I. világháborút követően Károlyi Mihály és – a „hatalomátadás” legendájával vele szorosan összekötött – Kun Béla uralma alatt jutott mélypontjára, mert a baloldali politikai erők hatalomra kerülése csak anarchiát, káoszt és vörösterrort eredményezett, a felemelkedés pedig Horthy Miklós vezetésével kezdődött el. Az ellenforradalmat „megalapozó mítosz” ellenségképét, a „Másikat” úgy teremtették meg, hogy a liberálisok, a mérsékelt szociáldemokraták és a kommunisták között azonosságot tételeztek. A munkát a legmagasabb színvonalon Szekfű Gyula végezte el az 1920-as Három nemzedék című ismert művében, amely szerint az 1918–1919 forradalmakhoz nem a világháború elvesztése, hanem a dualizmus kori elit liberális politikája vezetett, amely úgymond – a betegség metaforájával – legyengítette a „magyar faj” immunrendszerét, így aztán könnyedén megtámadhatták a „bolsevizmus bacilusai”.