Nincs kézzelfogható élményem a háborúról. Azt hiszem, ennél nagyobb ajándékot nem kaphatott a mi generációnk (és a többi) a történelemtől a karácsonyfa alá. Amikor az év elején az oroszok különleges baráti gesztussal megpróbálták megszállni Ukrajnát, tanácstalanul kezdtem el mesélni a gyereknek a háborúról. Voltak és vannak persze meghatározó olvasmányok, az Acélzivatarbantól A 22-es csapdáján át a Sorstalanságig, amelyek igen pontosan mesélnek a világégés, a féktelen vagy épp precízen megtervezett mészárszék természetéről. Nemrég Remarque klasszikusának, a Nyugaton a helyzet változatlannak újabb megfilmesítése láttatta eléggé élesen a lövészárkok mindenféle humanizmustól mentes (hacsak a bajtársiasságot nem számoljuk ide) világát. Kicsit olyan volt a látványos, aprólékosan kidolgozott német mozi, mintha inkább Jünger kiábrándultságát, repeszektől szabdalt józanságát vette volna alapul, és nem Remarque kissé megengedőbb világát, aki még a kegyetlenségben is talált valamilyen lágy fényben sütkérező szentimentalizmust. De persze ezek mind-mind irodalmi észrevételek, egy olvasó ember véleménye, akinek van ideje, energiája és elég kényelme ahhoz, hogy összevesse a két klasszikus látásmódját.