Amivel biztosan találkozunk: rendezett gyümölcsligetek, végtelen mennyiségű paella, barátságos kisvárosok és homokos strandok, ameddig a szem ellát. Az Ibériai-félsziget keleti partvidéke, a valenciai régió nagyjából mindent tud, amire egy utazónak szüksége lehet, az éghajlat pedig – a perzselően forró nyarat leszámítva – mindig kellemes. Hat plusz egy ok, amiért megéri ide utazni, akár télen is.

Háromszázharminc napsütéses nap

Egy évben. Ehhez nem is nagyon szükséges bármit hozzátenni.

Alcocebre

Az utazók egyik archetípusa az olyan helyeket keresi, ami tele van látnivalóval, emberekkel, ahol folyamatosan történik valami. Alcocebre nem ilyen. Népszerű, az urbanizáció mégis elviselhető léptékű, és – a spanyol tengerpartok többségével ellentétben – nem nagyon vannak magas épületei. Cserébe van öt strandja és

vadregényes, tiszta vizű tengerpartja, tíz kilométer hosszan.

Alcocebre nem a zsúfolt tengerpartjairól híres, cserébe annál vadregényesebb

A strandokat egy fapallókra applikált sétány köti össze, szóval kilométerhosszan sétálhatunk vagy futhatunk úgy is, hogy nem a homokot rázzuk a cipőnkből még a nyaralás utáni karácsonykor is. A természetközeli, nyugodt helyeket kedvelőknek vagy családdal talán a legjobb választás a régióban.

Üzlet Ács Gábor 6 perc olvasás

Amit egyszer az életben látni kell: hajóval a norvég hegyek-fjordok mentén

A jó élet Bagi László 14 perc olvasás

A legközelebbi tengerpart: a századforduló kedvenc üdülőhelye volt, és ma sem rossz hely

A bulibáró-örökség 

Sós víz, rossz földek, kalóztámadások, szúnyogok által terjesztett betegségek: olyan kedves kis csomag ez, ami miatt hosszú időn keresztül nem sokan akartak letelepedni a mai Benicàssim környékén. Aztán a 19. században a vasúttal megváltozott mindez. 1872-ben megnyitott új vasútvonallal megérkezett a tőke, a friss víz, szőlőskerteket ültettek és egy egész nyaralótelepet építettek a korábban kihalt vidéken.

Benicàssim villasorának egyik leghíresebb tagja, a Villa Amparo

„Az elsőt egy mérnök és a felesége építette. Korabeli influencerek voltak ők, akik szóltak a barátaiknak, hogy ők is építkezzenek itt, a parton” – mondja José Manuel, a helyi idegenvezető, az egyik legjobb, akivel valaha találkoztam. A tengerparti sétányt övező történelmi villák – szám szerint huszonhét épület – különös sármot adnak a városnak. 

A Villa Amparo szomszédja, a Villa Victoria.

A villák teraszáról régen jó kilátás nyílt a hegyekre és a tengerpartra is, de a legtöbb tulajdonos nem azért építette, hogy a tájban gyönyörködjön. A kulcsszó a party: ezek a teraszok és villaenteriőrök kis színpadok voltak, a társadalmi élet felkapott helyszínei, kerti bulikkal, bálokkal, fogadásokkal, ahol

egyaránt megfordult Robert Capa, Henri-Cartier Bresson vagy épp Ernest Hemingway.

A korszak bulibárói olyan keményen tolták, hogy a villanegyed mellékesen megkapta az El Infierno, vagyis A Pokol elnevezést is.

Vörösre festett favázas szerkezetek, celeste színű fémrácsok, koloniál stílusú homlokzatok, öntöttvas oszlopok, szecessziós növényi motívumok, modernizmus: a házakon úgy figyelhetjük meg ötven év építészetének változásait, hogy csak arra kell figyelnünk, ne menjünk neki a sétányon fagyizó andalgóknak.

A jó élet Takács Dalma 6 perc olvasás

Mit csinálhatsz Marrákesben 24 óra alatt 30 ezer forintból? Gauder Milán tippjei alapján jártuk be a várost

A jó élet Ács Gábor 4 perc olvasás

A pillangó alakú kis sziget, ahová a törökök csak adót szedni jártak

Gyalog, biciklivel, lóháton

De nem csak maga a település ér meg pár napot, a városból induló utak szép kirándulóhelyekre és természeti parkokba vezetnek. Gyalog, biciklivel, elektromos biciklivel vagy épp lóháton is nekiindulhatunk, nem leszünk egyedül. Sok kölcsönző akad errefelé, az utak jól kitáblázottak, és az autósokat táblák figyelmeztetik a másfél méteres oldaltávolság betartására.

Ilyen természeti park például a 18 kilométer hosszan elhúzódó, vöröses szikláiról és sajátos növényvilágáról ismert hegyvonulat, a Desierto de las Palmas (magyarul körülbelül: a Pálmák Sivataga). 

Az egykori karmelita kolostor falai. Miután a régit elhagyták az árvizek miatt, a szerzetesek új kolostort építettek maguknak néhány száz méterrel arrébb, de már magasabban. Fotó: Khurgan Williamson / Unsplash

A környék legismertebb látnivalója egy 17. században épült kolostorrom (Ruinas del antiguo convento de los Carmelitas). A falakat a karmelita szerzetesek építették, de azzal nem számoltak, hogy a völgyben folyamatos gondjuk akad majd az esőzések nyomán lezúduló csapadékkal. Ezért aztán egy idő után elhagyták az épületet, és a kolostort néhány száz méterrel arrébb, immár jóval magasabban építették újra.

A Monasterio Desierto de las Palmas kolostor melletti parkolóból (40.07793076034824, 0.031096988995452594) csodás kilátás nyílik a tájra. Ha figyelmesen nézünk szét, néhány alig észrevehető, fehérre meszelt falú építményt vehetünk észre. Három fal, egy tető: ezek a kis erdei épületek arra szolgálnak a mai napig, hogy a szemlélődő imádságot gyakorló szerzetesek el tudjanak vonulni néhány napra. Ha az apátokkal sikerült egyeztetni, a kis építmények közül többet ki is lehet bérelni, hogy a barátokhoz hasonlóan eltöltsünk pár napot így a természetben meditációval.

A varázslatos tájjal megbolondított, de kihalt úthálózat sok országúti- és túrakerékpárost is vonz, sőt,

a Vuelta egyik szakaszát is itt rendezik meg néhány évente.

A kerékpársport olyannyira népszerű erre, hogy a legmenőbb csapatok közül több is errefelé tartja az edzőtáborát és vannak hotelek, amelyek csak erre specializálódtak.

A paella…

Hat napot töltöttünk a régióban a Wizz Air és a Turespaña szervezésében, ezalatt becslésem szerint húszféle paellát cipeltek ki a konyhákból – és nem volt közte két egyforma. Készül ugyanis tenger gyümölcseivel, csirkével, nyúllal, angolnával, tokaszalonnával, nero di sepiával és még ezernyi módon. Sőt, kipróbáltuk a fideuát is, ami távolról nézve egy paella, de ebben az esetben a rizs helyett egy speciális tésztát használnak. Mondom, a tizenkét ebéd és vacsora alkalmával mindig előkerült egy hatalmas tál, és én tizenötig tudtam számolni a verziókat, illetlenség is lenne őket csak úgy lepaellázni.

Fotó: Douglas Lopez / Unsplash

A családok tipikus ünnepi étele ez, de az éttermekben annál gyakrabban látni a kétfülű serpenyőkbe kétoldalról kapaszkodó, büszke pincéreket, akik valószínűleg úgy mutatják be az ételt, mint a világ elképzelhető legjobbját.

De mi is ez pontosan? Távolról a rizottó rokona, de közelebbről nézve – az állatvilágból vett hasonlattal – nagyjából olyan közeli a rokonság, mint a yorkshire terrier és a dán dog között. A rizottó vajjal, borral készül, és folyamatosan kevergetni kell. Ezzel szemben a spanyol verzió a kevésbé idegbeteg szakácsok étele, ezt ugyanis tilos kevergetni. Egy speciális, nagyon széles, lapos serpenyőszerűségben készül, sáfránnyal, olívaolajjal, citrommal. Eredetileg angolnából, csigából, zöldbabból készült, később számos verziója alakult ki.

A paella nevéhez egyébként hagyományosan Valencia nevét asszociáljuk – helyesen –, de a helyiek úgy tartják, hogy minden régiónak megvan a maga paellája. Másképpen fogalmazva, nagyjából addig nevezhetnek egy ételt autentikusan paella valencianának, amíg el nem hagytuk a város határait.

…és társai

A spanyol konyha az alapanyagok sokféleségében nagyon erős, amit jól tükröz az étkezési kultúrájuk. Egy tipikus ebéd, de különösen egy vacsora a közép-európai szokásokhoz képest későn kezdődik, hosszan tart, és jóval több fogásból áll. A főétel előtt hosszabb az előjáték, nem ritka az, hogy öt-hatféle komolyabb előétel kerül a tányérra. Ilyen például a croquetas, az egyik legnépszerűbb tapas az országban, amivel minden bárban, kocsmában és étteremben találkozhatunk.

Sonka és paella, talán erről a legismertebb a spanyol konyha. Autentikus környezetben, egy londoni piacon. Fotó: Sebastian Mellen / Unsplash

„A croquetas: tipikus spanyol dolog. Amikor a régi időkben nem nagyon volt mit enni, kirántottak mindent. Sonkát, burgonyát, tőkehalat, sajtot. Ez a nagymamák étele”

– mondja Amaury Toublanc, a peníscolai Mandarina Club menedzsere. Jól sejtjük, a neve nem tipikus spanyol, hiszen Amaury francia, huszonöt évvel ezelőtt, kamaszként érkezett Nantes-ból, de mára már nagyon bensőséges lett a kapcsolata a spanyol gasztonómiával.

Fokhagymakrém, tőkehal, aranciata, garnélarák, citrom, chilli, pépesített rizs, tonhal, füstölt angolna, zöldfűszerek, habok, emulziók, tényleg felsorolni is nehéz, hogy mennyi minden kerül tányérra, akár egyetlen étkezés alkalmával.

A folyóparti város folyó nélkül: Valencia

A Turia az a tengerbe torkolló folyó, aminek többé-kevésbé a jólétét is köszönhette a város, mégis majdnem elpusztította. Végül egy mesterséges, a várost elkerülő medret építettek neki, a folyó helyén pedig egy olyan modern központ épült föl Santiago Calatrava és Felix Candella tervei szerint, ami önmagában is egy hétre való programot kínál.

Valencia modern központja kis túlzással önmagában is egy hétre való látnivalót kínál

Operaház, művészeti múzeum, konferenciaközpont, diszkó, Európa legnagyobb akváriuma – tényleg van itt minden, és az egész együttes annyira látványos, hogy egy önálló látogatást is megér. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a városnak tengerpartja is van, meg gyönyörű óvárosa, és persze fantasztikus konyhája. De Valenciáról legyen elég ennyi, hosszabban egy következő online cikkben, az egész régióról pedig még hosszabban, a nyomtatott Forbesban.

Tipp: Spanyolország keleti partvidéke kifejezetten könnyen megközelíthető, a mi utunkat is szervező Wizz Air például két városba is repül a régióba Budapestről. Castellón a nagy aeropoliszok rajongóinak nem jelent nagy izgalmat, akik viszont szeretik az átlátható reptereket, ahol a belépés és a kilépés között nagyjából három perc telik el, beleértve a bőrönd felvételét is, azok szeretni fogják. Egy rendőr, egy kávézó, ki sincs írva, melyik gép csomagjai érkeznek a szalagon, annyira adja magát – azé az egyé, ami épp bent áll. A forgalmasabb Alicante pedig a Costa Blanca legfontosabb városa, aminek óvárosa akár egy önálló látogatást is megér.

The post Barcelonán túl is van élet: 6+1 ok, amiért megéri a valenciai partvidékre utazni appeared first on Forbes.hu.