Hosszú ideig büszke voltam a száraz szememre. Mármint arra, hogy nem sírok. Huszonéves kolozsvári egyetemistaként nagy írói ábrándokkal, kusza szerelmi ügyekkel a tapasztalatszerzés legszínesebb éveit éltem – miért is kellett volna pityeregni? Emlékszem, ülünk a zsúfolt nézőtéren, megy a Titanic, az akkori idők legnagyobb filmje, mindenki szipog vagy nyíltan zokog, amikor Jack nem tud felkapaszkodni Rose mellé a vízen lebegő roncsdarabra, én meg büszkén nézek szerteszét a félhomályos teremben. Száraz vagyok, mint a friss prézli.