Indián törzsfőnök arca tükröződik a csillogó tóban, kezében szikrázó kavics. Bölénycsorda vágtat a prérin, porfelhőt kavarnak. Prérifarkasarcú villám üldözi lógó nyelvvel futó, sárga szemű mását, a szájában jéghegy nagyságú fogak. A képeket műanyag irattartóban lapozgatom, olyanban, ami minden irodában ott van, de míg máshol szerződéseket, számlákat vagy húsz éve érintetlen adóbevallásokat tartalmaz, itt Gauder Áron új animációs filmjének képkockái vannak benne.

Kiszínezve, aprólékosan kidolgozva, úgy ötszáz oldalon. A kockák most már filmvásznon is léteznek, a karaktereknek hangjuk és mozdulataik lettek, és március 16-án a bölcs indián elmeséli, hogyan született a világunk – ekkor mutatják be a Kojot négy lelkét. Tíz éve tartó munka zárul le, keserédes búcsút és újrakezdést hozva minden alkotónak. 

Temple Rékának, a film producerének, a Cinemon Entertainment animációs filmstúdió vezetőjének is. „Ennek most tényleg vége. Az utolsó jeleneten ma dolgoznak, a jövő héten megyünk fényelni. Áron nagyon tehetséges alkotó, jó ember, és helyén van az esze és a szíve is. Alázatos, de határozott filmet készítettünk, jó volt részt venni benne, ilyen élmény kevés volt a karrierem során” – mondja Réka, és közben mutatja Áron első rajzterveit tíz évvel ezelőttről. A szoba falai rajzfilmplakátokkal vannak tele, és Réka az első pillanattól közvetlenül viselkedik, alig várja, hogy a munkájáról, a rajzfilmekről beszélhessen nekem.

Az amerikai őslakosok mítoszaiból és legendáiból merítő film történetében és stílusában is különbözik más animációs filmektől. A cselekmény mélyen szimbolikus, az univerzum teremtésének mítoszán keresztül a film arról az égető kérdésről beszél, miként élhetünk harmóniában a természettel. Mi azt hisszük, hogy különlegesek vagyunk, miközben lassan elpusztítjuk a környezetünket. Az indián őslakosok azonban tisztában vannak vele, hogy az emberiség csak apró szelete a teremtett világnak.

A film az egymás és a Föld iránti közös felelősségünkről szól. Az alkotók a kézzel rajzolt animációt számítógépes képalkotással ötvözték, hogy a prérifarkas világokon át vezető utazásának különbözőségeit bemutassák. „Helyenként felráz a film abból az illúziódból, hogy csak a harmóniát kell megtalálni, és minden rendben lesz – mondja Réka. – Utána szembe kell nézni a történelemmel. A film indián perspektívából meséli a cselekményt, és lássuk be, a történelemben az indiánok nem győztesként szerepelnek. Nagyon szeretném, ha ez a film túlmutatna az egyszeri moziélményen, és arra ösztönözné a fiatalokat, hogy tiszteljék a természetet és a minket körülvevő világot. Amíg nem késő.”

Egy filmben 1500 képkockát nézünk meg egy perc alatt, és az 1500 képkocka mindegyikén van rajz. Ha három figura szerepel egy jelenetben, háromszor ennyi kockát kellett megrajzolni, a tömegjelenetekről nem is beszélve. A rajzoló animátor rajzok komplexitásától függően öt–tizenöt másodpercnyi anyaggal végez egy hónap alatt. Az animátor után a kulcsrajzolóhoz kerülnek a rajzok, aki egységesíti a stílust, ezután a kifestőhöz, az árnyékrajzolóhoz majd az operatőrhöz (rajzfilmekben kompozitornak hívják). Egy kilencvenperces rajzfilm legyártása legalább három évig százötven–kétszáz ember egésznapos munkájára igényt tart.

Aki egyszer ivott a Nílus vizéből
Réka nem tanulta a nyitottságot, neki ez alapállapot. Egyiptomban és Szíriában nőtt fel, édesapja kereskedelmi attasé volt, és amikor Réka másfél éves volt, Kairóba költözött a család. Iskoláskorában hat év magyarországi lét után, tizenkét éves korától két évet újra Kairóban, majd négy évet Szíriában, Damaszkuszban éltek. Nővérével francia iskolába jártak, franciául érettségiztek, és Párizsban is eltöltött egy évet, egyedül.

„Az a tíz év, amit a Közel-Keleten töltöttem, máig meghatározza az életemet.” A család rengeteget utazott, amíg külföldön éltek, Réka gyerekkorában bejárta Libanont, Törökországot, Iránt, Izraelt, Jordániát. Kákosy László Széchenyi-díjas egyiptológus, régi családi barát ókori egyiptomi ásatásokra is elvitte őket. „Az egész család fontosnak tartja a magyarságunkat, az európaiságunkat, de épp ilyen lényeges nekünk mások megismerése, tisztelete is. Ránk biztosan igaz az az egyiptomi mondás, hogy aki egyszer ivott a Nílus vizéből, az mindig visszavágyik. Persze a Nílus vize egyáltalán nem iható” – nevet. 

Édesapja korai halála után Réka személyes feladatának érezte, hogy könyvtáros édesanyja és tanár nővére mellett ő is gondoskodjon a családról. Tizennyolc évesen, az ELTE francia szak mellett dolgozni kezdett. Tolmács lett a nagykövetségen, és a legkülönfélébb üzletemberek között egyszer csak egy francia rajzfilmrendező, Albert Hanan Kaminski mellé került. 1996-ban Magyarországon is bemutatták a rendező Áron és a csodák könyve című filmjét, aminek munkafázisait Réka tolmácsolta a stúdió és a munkatársak között. Egész nap együtt voltak, éjszakákon át ültek a vágószobában, és Réka nagyon hamar megismerte a rajzfilmgyártás minden munkafázisát.

Mint gyártási asszisztens, majd gyártásvezető ott ragadt a német TV Loonland stúdió magyar leányvállalatánál, és amikor a film befejeztével az ügyvezető igazgató lemondott, úgy döntöttek, az alig húszéves Rékának adják a feladatot. „Kipróbáltak, és én is kipróbáltam magamat – mondja. – Nem tudom, hogy ezt utólag látom-e bele, de nagyon megtetszett, hogy a rajzfilmgyártás egyszerre hosszútávfutás, és minden egyes nap egy új sprint. Évekig készül egy film, de mindennap látsz egy új jelenetet, egy új karaktert, nagyon inspiráló a környezet. Óhatatlanul visszahozza a gyerekkori élményeket, miközben ugyanolyan munka, mint a többi, csak számunkra izgalmasabb.” 
Húszas éveiben egész nap dolgozott. Nem volt különbség hétköznap és hétvége között. A technika sem engedte meg a munka és a magánélet szétválasztását, szünetekben az irodai konyhában kártyáztak, mellettük valaki celluloidszalagra festette a figurákat. A cellszalagra festés a 90-es évek végéig maradt, addig a rajzfilmkészítés ma is rendkívül időigényes folyamatának sokszorosával kellett számolni a gyártásban.

„Ha egy ember érzi, hogy bíznak benne, akkor olyasmit tud kihozni magából, amiről nem tudta, hogy megvan benne. Ez történik velem gyerekkorom óta. Nem hiszek az egyszerű, egylépéses sikersztorikban, sokkal inkább a sok munkában, szorgalomban, együttérzésben, jó vagy rossz döntésekben és az emberek közötti kapcsolatok minőségében.”

A Kojot négy lelke plakátja a Forbesban látható először.

Csőd
Réka 2002-ig a német stúdió minden külföldi produkciójában dolgozott. Hetente járt Münchenbe, majd amikor a Loonland megvásárolta a Sony animációs stúdióját, a Sony Wondert, az ahhoz tartozó Los Angeles-i és New York-i irodát is Rékára bízták. A stúdió egyik leghíresebb produkcióját, a Babart is ők gyártották, és nekik köszönhető a Berlinale-közönségnyertes Pettson és Findus című mozifilm is.

2002-ben aztán a TV Loonland egyik napról a másikra bezárta budapesti irodáját. Mint később kiderült, ez a lépés a 2009-ben csődvédelmi eljárással záruló hanyatlás része volt. A Cinemon így 2002 óta független stúdióként működik, Réka lett az egyetlen tulajdonos. „Nagyon megrázott a német cég széthullása, szörnyű érzés volt kétszáz alkotót egyik napról a másikra utcára tenni. De a legtöbbet az életemben a kudarcokból és a nehézségekből tanultam, igazi mélypont volt, de ezután sikerült erősebb, függetlenebb, kreatívabb, tisztább új stúdiót létrehozni. 
A könnyen exportálható tudás és a nemzetközi kapcsolatai ellenére Rékában sosem merült fel komolyan, hogy külföldre költözzön. Erős családi kötelékei miatt, ami édesanyja és nővére után férjével és gyerekeivel egészült ki, örült, hogy az iskola alatti ide-oda költözés után gyökeret verhetett, és még így is bejárhatta a világot. „Büszke vagyok rá, hogy ennek a stúdiónak már neve van. Ha minőségi animációról van szó, rajta vagyunk a térképen.” 
Albert Hanan Kaminski rendezővel, akinek karrierje elején tolmácsolt, sosem veszett el a kapcsolat, sokszor dolgoztak együtt filmekben és sorozatokban. A rendező Rékát kereste meg azzal az ötletével, hogy filmesítsék meg Salamon király legendáját – az ő uralmát a hosszú ideig tartó békével és jóléttel azonosítják a Közel-Keleten. A 2000-es évek közepén úgy hozta a sors, hogy Réka segíthette cégével a projektet, így kezdtek bele egy egész estés film gyártásába. Együtt járták a fesztiválokat, fórumokat és vásárokat, és minden nehézség ellenére tíz évig kellett hinniük abban, hogy a film elkészül.

„Azért is akartam, hogy elkészüljön, mert fontos beszélnünk az egymás kultúráját, vallását illető tiszteletről és nyitottságról, ráadásul ebben a térségben nőttem fel. Míg én a szír oldalról egy narratívát, úgy az izraeli oldalról Hanan egy másik sztereotípiát szeretett volna árnyalni” – mondja Réka. Végül ötven-ötven százalékban magyar-izraeli koprodukció jött létre, és egyben Izrael első animációs mozifilmje lett 2017-es bemutatásakor.

Gauder Áronnal 2013-ban hozta össze a sors. A Nyócker 2004-es azonnali klasszikussá válása után Gauder a szókimondó viking hősről, Egilről akart filmet csinálni. Producerével, Novák Erikkel ahhoz kérték Réka segítségét, hogy a nyolcvan százalékban kész film utolsó húsz százalékát csinálják meg együtt. De a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnésével befagyasztották a filmfinanszírozásokat, és az Egil-szága a fiókban maradt, ami nagyon megviselte az alkotókat.

Áronnak kellett egy kis idő, amíg összeszedte magát, utána elhatározta, hogy az őt húsz éve érdeklő indián kultúráról akar filmet készíteni. Így született meg 2015-ben a Kojot-sorozat első rövidfilmje, a Kojot és a szikla. Egy Cseh Tamás által felmondott indián népmeséből készült – a Csillagokkal táncoló Kojot című mesegyűjteményéből –, a filmnek Cseh Tamás hangalámondása adott különleges hangulatot.
Ezt követte a Kojot és a sápadtarcú, és aztán adta magát, hogy a Kojot négy lelke egy indián animációs sorozat következő része legyen. De amikor egy kanadai fesztiválvetítésen először látták szélesvásznon a filmet, Réka odafordult Áronhoz: ebből mozifilmet kell csinálni. 

„Rékával azért jó dolgozni – mondja Áron –, mert sosem egóból, hanem emberként közelít a projektekhez. Emellett olyan stúdiót vezet, amiben nem a hierarchia és a görcsös munka határozza meg a dolgokat. Engem hagytak rajzolni, és kész. És végig nagyon bízott nemcsak bennem, hanem az egész csapatban, nem bizonytalanította el semmilyen körülmény.”

A gyerekeket kell a legkomolyabban venni
A Filmalaphoz (azóta Nemzeti Filmintézet) még Minden a rokonom címmel pályáztak támogatásért, végül hárommillió forint forgatókönyv-fejlesztési támogatást kaptak 2016-ban, ezt követte 2020-ban egy 450 millió forintos gyártási támogatás. 2020-ban aztán a nehezen felhajtott francia koprodukciós partner becsődölt, ezért póttámogatásért pályáztak az NFI-nél, és kaptak is 257 millió forintot, de ezt vissza kell téríteniük a film bevételeiből.

A filmfinanszírozás egy mindennap újrakezdődő meccs, és a kizárólag pénzben való megtérülés szinte értelmezhetetlen Magyarországon. Réka nem is ebben méri az eredményt, annak ellenére, hogy huszonöt állandó munkatársnak, és projektalapon másik százötven embernek kell megélhetést biztosítania. Ezért fontosnak tartja, hogy cége profitot termeljen, párhuzamosan nemzetközi koprodukciókban vegyen részt, hogy akkor is fizetni tudjon nekik, amikor két nagyobb projekt között épp alacsonyabb fokozaton működnek.

A megtérülést azonban a film utóéletében, fesztiválsikereiben és a magyar kultúrában elfoglalt helyében is méri, és persze abban, hogy a legőszintébb közönség, a gyerekek életére milyen hatással van.

„A gyerekeket kell a legkomolyabban venni. A felnőtt elkapcsol, de a kicsi gyerek hozzátapad a képernyőhöz, bármi is van benne. És nekünk, filmkészítőknek van felelősségünk abban, hogy mit mutatunk nekik.” Kedves ellentmondás, hogy Réka határozottan ellenzi, hogy a kisgyerekek képernyőt nézzenek, ezért mesekönyveket is kiadnak a Central Média­csoporttal. Péterfy Gergely és Nagy Ervin Robotmeséjét, Gryllus Vilmos daloskönyveit és Berg Judit Lengemesék sorozatát is ők jelentetik meg.

De a filmek terén sem a minél nagyobb költségvetés felhajtásával szereti tölteni az idejét, a minőségi filmkészítés szerinte nem erről szól.

„Sokat szoktam azon gondolkozni, hogy szabad-e kétszáz-, háromszázmillió dollárt filmre elkölteni. A mai világban nem ott van a legjobb helye. Az európai, kicsit mértéktartóbb költségvetések nagyon jót tesznek a filmeknek, mert elő kell hívni a kreativitást, az összes szellemi, érzelmi, anyagi erőforrást, és bele kell adnod mindent, hogy a film elkészüljön. Nem azt mondom, hogy visszautasítanék egy Disney-megkeresést. De nagyon elgondolkoznék rajta.”

A magyar animációsfilm-gyártás olyan terület, ahol az erős hagyományok mellett kiváló szakemberek is vannak, és sokkal kevesebb pénzből lehetne nemzetközi sikert elérni, nézőszámot generálni, mint milliárdokból összefércelt történelmi filmekkel.

The post Kétszázmillió dollárnak ma nem egy filmben van a legjobb helye appeared first on Forbes.hu.