Tavaly augusztus végén rekordszinten volt a gázár. Mennyi volt ebből az orosz machináció, és mennyi az, hogy ez egy spekulatív piac, és az oroszokon kívül más is pénzt akart keresni?
Egyértelmű, hogy az oroszok erősen próbálták befolyásolni az árakat. Az is látszik, hogy ez a piac tulajdonképpen nem tudott teljesen „piacként” működni. Ehhez ugyanis számos vevő és számos eladó kell.

Eladói oldalról a gázpiac hetven–nyolcvan százalékát három nagy szereplő adta Európában: az oroszok mellett a norvégok és Algéria. A versenyszerű piac felé léptünk el az egyre több cseppfolyósított földgáz (LNG) beszállításával, és remélhetőleg előbb-utóbb vezetékes oldalról is lesznek alternatívák. A mediterrán térség, annak is a keleti fele lehet az egyik megoldás. Most találtak egy nagy gázmezőt Egyiptomban; Ciprus, Izrael is komoly gázvagyonnal rendelkezik. Előbb-utóbb innen is lesz vezetékes kapcsolat, erre komoly szükség lenne.

A tavaly elfogadott európai gázármechanizmus hatékonyan fékezheti majd meg a gázár elszállását?
A gázpiac alapvetően jól kitalált rendszer. Azt nem kalkulálták bele, hogy egy nagy szereplő elkezd irracionálisan viselkedni. A legnagyobb földgázexportőr ott van a legnagyobb gázfelhasználó mellett, több mint ötven évig építettek infrastruktúrát egymás között az oroszok és Európa, élen Németországgal. Ezt dobták most el az oroszok.
Magával az intézkedéssel annyira nem értek egyet, nem jó, ha a folyamatokba ilyen szinten belenyúlnak. A piac a legjobb mechanizmus arra, hogy ezt az elosztást hatékonyan megtegye.

Az viszont tény, hogy pont a struktúrája miatt ez a piac egy kicsit érzékenyebb az ártüskékre. Egy kétszáz euró fölötti gázárat az európai gazdaság komoly recesszió nélkül nem úszott volna meg. Főleg azért, mert a gázhoz van kötve az áram ára is, hiszen a marginális áramtermelés alapvetően gázalapú Európában, és az is marad egy darabig.
Ezekbe a piacokba most be lehet avatkozni, de előbb-utóbb akár komoly visszatartó, negatív hatása is lehet. Például az, hogy nem épül elég gázkapacitás, ami a rendszerek instabilitásához vezet.

Vajon mi lehetett az orosz stratégia? Nyár végéig felhajtották a gáz árát, de utána sem szállítottak sokat Európába. Ez még úgyis érthetetlen, hogy a gázmezők nagy részét el tudják zárni.
Az orosz gáz nagy része „tiszta” gázmezőkből jön, ezeket valóban jól vissza lehet fojtani anélkül, hogy a kapacitások romlanának. Az olaj viszont öreg nyugat-szibériai mezőkből jön, ha elzárod, a mező elvizesedik, nem lehet újraindítani.

Az olajkitermelésük már 2014 (a Krím elfoglalása) óta csökken, 2030-ra lefeleződhet, napi öt–hét millió hordóra. A gáznál ugyan meg tudják tartani a termelési volument, de ott meg ugye nincs piac. 2021-ben 155 milliárd köbmétert adtak Európának, és körülbelül ötvenmilliárd köbmétert Törökország meg Kína vett meg. A Gazprom most adta ki a tavalyi számait: lefeleződött ez a volumen. És ez lehet még kisebb, ha Európa folytatja a leválást az orosz gázról. A külpiacaik fele már most elveszett.

Európának van hosszú távú stratégiája. De mi lehetett a stratégia hosszabb távon az orosz oldalon? Lehet erről valamit tudni?
Nem nagyon. Szerintem tényleg azt gondolták, hogy majd „megfagyasztják” Európát. Hogy annyira ki vagyunk téve nekik, hogy tél elején könyörögni fog az EU az orosz gázért. „Kevesebb fegyvert adunk az ukránoknak, csak küldjetek gázt!”

A háromszáz euró feletti gázárat azért vehetjük a könyörgés egy sajátos formájának, nem?
Dehogy. Ha így is volt, ahogy gondolom, az eleve teljesen irracionális elvárás volt orosz oldalról.
Utólag már látszik, hogy a Gazprom az elmúlt tíz évben valami ilyesmi stratégiára játszott. Elárasztották a piacot nagyon olcsó gázzal, 2014 óta folyton növelték a piaci részarányukat, egészen negyvenkét százalékig! A tőlük való függést növelték. 2021-ben már valószínűleg a háborúra készültek, a harmadik negyedévben már csökkentették a leszállított mennyiséget. A szerződésben vállalt volument teljesítették, büszkélkedtek is vele, hogy pontosan szállítanak mindig.

De az afeletti részt egyre inkább csökkentették. A 2018-as volt a csúcsév: százharmincmilliárd köbméter gáz volt szerződéses, ezen felül jött még hetvenmilliárd – ezt csökkentették aztán le. A háború kitörése után pedig sorra húzták le a hosszú távú szerződéseiket. Először a lengyelekkel, aztán a németekkel és így tovább – a végére már csak mi maradtunk meg.

Pletser Tamás élt és tanult is Oroszországban.
„ A történelmük folytonos felemelkedésről és összeomlásról szól” mondja.

Ügyesen csináltuk?
Bizonyos értelemben igen, de azért itt van egy borzasztóan érzékeny politikai kérdés is: mennyire éri ez meg nekünk valójában? Milyen lesz a kapcsolatunk a szomszédos országokkal, a magyar kisebbséggel Ukrajnában? Ezekre a kérdésekre én nem tudok választ adni. Hogy le tudunk-e válni az oroszokról energetikailag? Azt gondolom, hogy igen, ez elérhető.

Az orosz gázszerződés is TTF-alapú (követi a holland gáztőzsde jegyzését), de a szállítási költség nem hanyagolható el. Ha például Hollandiából hozunk be gázt, a tízeurós szállítási díj százötven–kétszáz eurós ár mellett nem jelentős – de hetven mellett már igen. Ennyiből van előnye az orosz szerződésnek. Csakhogy számos politikai és amúgy szállítási kockázat is felmerül az orosz szerződés kapcsán. A Török Áramlatot is nyugati technológiából csinálták meg, 2023-ben esedékes az első karbantartása. Ki fogja elvégezni? Fog majd oda beszállítani például a német Siemens?

Kockázat, hogy az Ukrajnán áthaladó olaj- és gázvezetékeket meddig védik az ukránok? Az oroszok nekünk is küldenek ezeken gázt és olajat, az ukránok pedig egyre emelik a tranzitdíjat.
Meglepő, de az látszik, hogy rövid távon még inkább az lett a háborúban álló felek érdeke, hogy ezeket a vezetékeket fenntartsák. Az olaj­embargó december 5. óta él, a szankciók miatt az oroszoknak felértékelődtek ezek az útvonalak. Európát nem sikerült megfagyasztani, de az orosz hadseregnek kell a pénz.

Ezeket a vezetékeket az oroszok még véletlenül se lőtték. Az ide bekötött transzformátorházat igen, de az más területek ellátásáért is felel. Az is megdöbbentő, hogy a találatot ért trafót az ukránok előbb javították meg, mint Kijev áramellátását. A bevételre nekik is hatalmas szükségük van.

Putyin uralmának vagy a háborúnak a vége hozhat majd új helyzetet az energiapiacon?
Az biztos, hogy Európa évtizedekig nagyon figyelni fog arra, hogy ne legyen olyan kitettsége Oroszország irányába, mint korábban. Mi lehet a fordulópont? Talán, ha az oroszok megélnének egy olyan történelmi pillanatot, mint 45-ben a japánok vagy a németek. Ennek kicsi a realitása.

Éltem, tanultam kint Oroszországban, kedvelem az irodalmukat és a történelmüket. Utóbbi folytonos felemelkedésről és összeomlásról szól. Nem tudtak stabilan építkezni, és rendre előjött a militáns, nagyhatalmi szemlélet. Valamikor meg kell érteniük az oroszoknak is, hogy erőszakos területszerzéssel nem érhetnek el semmit, ilyet nem csinálunk a 21. században.

El kellene felejteni ezt a birodalmi gondolkodást. Így is a világ hatoda az övék. Mi értelme több területet birtokolni? De Oroszország arról szól, hogy tízezer ember, egy szűk oligarchakör, gyakorlatilag lenyúlja az egész országot. És ez a kör még nagyobb vagyont és hatalmat akart.

De a háborús veszteségekkel ez a szűk kör sem jár jól.
Mi a háború valódi oka? 2018-ban kint voltam a focivébén Nyizsnyij Novgorodban, beszélgettem egy orosz sráccal. A szovjet gondolkozásban az ukránokat lenézték, az oroszok ma is alapvetően így állnak hozzájuk. A srác azt mondta, Oroszország egy börtön, a felesége vízumot sem kap. Sőt még „ezeknek az ukránoknak is jobb, húsz év alatt hat szabad választásuk volt, az IT szektor bedolgozik a Nyugatnak, mehetnek, ahova akarnak, nekünk meg itt van Vlagyimir Vlagyimirovics”. Az orosz elit nem engedheti meg magának, hogy legyen egy olyan szláv, egykor az érdekszférájába tartozó nagy ország, amelyik sikeresen integrálódik a Nyugatba. Ez az egész oligarchikus orosz elitet ütné agyon.

Az semmi, de az egész világ ugyanezt hitte. Axióma volt, hogy Európa nem él meg orosz gáz nélkül. Lehet, hogy a kínai gyáriparra sem vagyunk ráutalva?

The post Tényleg azt hitték, hogy megfagyaszthatják Európát appeared first on Forbes.hu.