Huszár Krisztián neve az induló MÁK-ból, a csúcsra törő Zonából, a kellemes emlékeket hagyó, pesti belvárosi Beszállóból és a hatásos belépővel indító, de a buliból hamar kiszálló Fámából egyaránt ismerős lehet, ahogyan a maga védjegyszerű ázsiai–magyar fúziójában lényegében tökélyre fejlesztett kvázi büféjéből, a Vietnámi Gulyásból is. (Aki Budapest határán belül él, és még Wolton sem találkozott utóbbival, az kizárásos alapon ábécésorrendben haladva tölthette a bezárkózós-rendelős covidéveket, de még nem késett el.)

A Shóban Soóky Gábor a rezidens, Huszár az executive séf. Utóbbi részéről ez jelenthetne puszta reklámarcszerepet is, de a mi véletlenszerű pénteki látogatásunkkor a vendégtérben egyeztetés közben, aztán a nagy üvegfallal leválasztott látványkonyhán sürögve is látjuk, ami jó jel az együttműködésre nézve.

A Sho a Mol-torony tövi Budaparton, a méla kisebb toronyházak egyikének aljában nyílt meg, és akár városfejlesztési mérföldkőnek tartjuk a környéket, akár középsúlyos urbanisztikai balesetnek, vitathatatlan, hogy ha már ott van, egy éttermet is meg lehet próbálni benne. Nappal adva van egy felhőkarcolónyi irodista meg még pár szomszédjuk; ami az estéket illeti, állítólag a falansztert nem csak a fejlesztést bemutató látványterven lakják, és hát máshonnan is oda lehet menni, leginkább autóval.

A jó ötvenfős, pasztell beltér hűen tükrözi, mi tud történni, ha valami egyszerre restaurant, bar & café. Az itallapon és a fél étteremhosszt betöltő bárpult mögött komolyabb kínálat sejlik fel, és a koktélok között olyan állásfoglalások, mint az Unicum Szilva-alapú vagy éppen a céklapálinka-gyömbérsör-lime felállás – ha nem éppen bárként lenne a Sho a leglehetetlenebb helyen, ezt önmagában is vizsgálni lehetne. De minket az étterem érdekel, méghozzá ebédidőben, amikor választástól függően fél–kétharmad áron lehet ismerkedni a közérthető bisztrósként, kiemelkedő alapanyagokkal vagánykodó házikonyha gyanánt leírt koncepcióval, változó heti ajánlatok és az esti rendes étlapról átemelt fogások révén.

Saját füstölésű lazaccal és tormás sültburgonyakrémmel nyitunk. Utóbbi tényleg krém, nem püré, és egyes falatokban kitörően csípős. A lazac derekas méretű és szerintem üdítően feszes, míg teszttársamat addig a gondolatig vezeti, hogy kidobnak-e minket egy Sho nevű helyről, ha sót kér hozzá. A másik előétel, a ropogós külsejű, tocsogós belsejű sült mangalicaláb az esti kínálatban is szerepel, és akkora kollagénbomba, hogy egyrészt változókorban be lehetne vetni hialuronsav helyett, másrészt nulla fok alatti hőmérsékletekhez passzolna igazán. Mellette a cékla tényleg cékla, a gránát­almás jus-ben viszont indokolt volna több gránátalmát érezni, mert írás közben már csak az étlap fotója emlékeztet rá.

Akár figyelmeztetni is lehetne a kilencven kiló alatti versenyzőket, hogy utóbbi malacláb után ne vállaljanak még egy vörös húsos főfogást, mert sok lesz a jóból. Mi épp így teszünk: kérünk egyrészt gesztenyés babot konfitált libával, amit a remek ízpárral dolgozó köret egyedül elvisz a hátán, másrészt rakott krumplit bárány-mangalica kolbásszal, ami vizuális gegnek erősebb, mint ételnek. A „kolbász” egy teljesen egyneműsített, prád textúrájú fasírt, a pecsenyelével leöntve első pillantásra egész krumplikat formáz: nekem pár falat után túl tömény, de a tesztcsapat bárányrajongója egy vállvonással eltünteti.

Sült mangalicaláb Saját füstölésű lazac és tormás sültburgonyakrém

A krumpli meg lila, és egy gratint idéző, ránézésre hússzerű rács képében jelenik meg – inkább a füstös ízű, krémes belsejű kísérő tojások a jó elemek. Mindkét főételhez termetes és különböző (egy savanyított zöldséges és egy pakcsojalapú) saláta is jön, rajtuk egységesen egy sajátosan kesernyés-savanykás vinegrett, aminek a megfejtésére rákérdezünk, hogy azonosítsuk a kicsit ánizsos, kicsit gyógyszeres ízt.

Rakott krumplit bárány-mangalica kolbásszal

Az ebédünket addig leginkább a határozott ajánlás határozott elkerülésével támogató pincérlány nem tudja, de rákérdez a konyhán. Kalamansi, tér vissza, és az micsoda, kérdezzük, de ezzel megint zsákutcába kormányozzuk egymást. Kesernyés citrusféle, találjuk aztán telefonon – most már ti is tudjátok, ő is tudja, csak azt nem tudjuk, hogy az a négy kollégája, akik az egész ebéd alatt a bárpult-körbeállási versenyt szeretnék megnyerni, miért hagyják őrá az aznapi harmad ház összes asztalát.

Egy tányérdesszerttel (feketeerdő) meg az este is kérhető körtés-kecskesajtos-pekándiós fogással lépünk ki. Utóbbi egy kis égetett fánk, az alapja, a koronggá formázott sajtzselé a legjobb, de a karamellszósz édességét is oldja a fűszeresség. A feketeerdőnél puszedliszerű, levegős kakaópuffancs adja az alapot, körülötte meggyszósz és pöttyök formájában a csoki, meggy, tejszínhab. Arról nem a Sho tehet, hanem a tányérdesszert mint koncepció, hogy torták leképezésekor az esetek túlnyomó részében eszembe jut, hogy hiába tűnik jó vizuális ötletnek szétteríteni mindent, ha a felhasználó aztán főleg a különböző ízek újbóli összeszerelésével lesz elfoglalva, de ez most is átfut rajtam. Ahogy kifelé a bejárati ajtón látható nyomtatott A/4-es felirat is: „Az ajtó nyitva van, kérjük nagyobb erőt kifejteni.”

Körtés-kecskesajtos-pekándiós fogás

Sho Buda
Budapest XI., Buda-part tér 3.
A teszt időpontja: 2023. január 13.
Ezt ettük:
Két háromfogásos menü és felárak:
19 000
Szervizdíj:
2280
Összesen:
21 280 forint

The post Kérjük erősebben appeared first on Forbes.hu.