Kérdezett: Gribek Dániel

Az elmúlt időszakban többször is megkongattad a vészharangot a hazai talajok állapotával kapcsolatban, és az is elhangzott már tőled, hogy ha így folytatjuk, Magyarország viszonylag hamar elsivatagosodhat. Tényleg ekkora a veszély?
Nagyon félelmetes kongatni a vészharangot, és ez a szélsőségesnek tűnő kijelentés sokak szemében hatásvadásznak tűnhet. De nem én találtam ki, és konkrét példánk is van, ahol ez a folyamat már szemmel látható. A Duna–Tisza közi homokhátságon láthatjuk az elsivatagosodás jeleit. Ennek megvannak a talajtani okai, hiszen a homok nem tartja meg a vizet, nincsen benne annyi szerves anyag, és nincsen szerkezete, tehát sokkal időjárásérzékenyebb. Kevésbé tudja pufferolni az időjárás negatív hatásait. A Duna–Tisza közi homokhát tehát előrevetíti a lehetséges jövőt.

De akkor ez mégiscsak egy szélsőség…
Lehet annak tekinteni, de a problémák országszerte felfedezhetők. A legfontosabb és legjobb csernozjom (nagy humusztartalmú fekete talaj – a szerk.) talajaink egyike például a Mezőföldön van. Ez egy kicsit dimbes-dombos táj, és ott hihetetlen mértékű az erózió.

Ugyanezt látjuk a Bakonytól északra, az Igmánd–Kisbéri-medencében, ahol gazdáknak tartottam előadást egy talajszelvényben. Néhány méterre még állt a kukorica, mellette egy művelt, úgynevezett tarlóhántásos sáv látszott. A növények nagy része zöld volt, de a géppel átmozgatott terület mellett fél méterre már a száradás tünetei mutatkoztak. A szelvényben is látszott, hogy ezen a részen sárga a talaj, és ahogy távolodunk a tarlóhántásos területtől, úgy sötétedett – ahogy a kukorica is zöldebb lett.

Ez mire világított rá?
Arra, hogy rendkívüli mértékben porosítjuk el a talajainkat. Jelentős részük szerkezetileg már olyan degradált állapotba került, hogy vízgazdálkodási problémákat okoz. Ez a 2022-es aszályos évben különösen előjött. A bábolnai szelvényben állva láthatták a gazdák a száraz, sárga foltot, és könnyen elképzelhették, hogy napról napra egyre csak nő. Ez pedig az egész gazdaságukra hatással van.

Mi okozza ezeket a vízgazdálkodási problémákat?
Konkrétan az, hogy a talajműveléssel tönkretesszük a talaj szerkezetét. Ez mostanra mókuskerékké vált, hiszen például szántásra azért van szükség, hogy az év közben letömörödött talajt újabb egy évre alkalmassá tegyük a növénytermesztére. Ezt a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy mivel a talaj természetes szerkezetét már elrontottuk, megpróbáljuk ekével vagy más eszközökkel mesterségesen visszaállítani.

Ez működik is néhány hónapra, de aztán jönnek az esők, és az egész összeesik, a mesterségesen létrejött pórusok bezáródnak, így a sok csapadék nem képes a talajba szívódni, megül a felszínen, szélsőséges esetben belvizes foltok keletkeznek. Ezzel szemben, ha meleg van, az ilyen megművelt területek gyorsabban átmelegednek, erőteljesebben párologtatnak, tehát hamarabb kiszáradnak. Ráadásul a felső, elporosított réteget, aminek ráadásul a legnagyobb a humusztartalma, a szél- és vízerózió leviszi a területről.

Ez azért is baj, mert évről évre süllyed a talajfelszín, miközben a művelések mélysége centiméterben kifejezve mindig ugyanannyi. Ebből következik, hogy egyre mélyebb rétegekben dolgozunk, és adott esetben az egyre mélyebb rétegekből felhozott anyag nem csinál szerkezetet, nem tartja meg a vizet, a tápanyagot.

Monolitok a Miskolci Egyetemen – 25 éves szakmai munka eredménye a 200 darabot meghaladó talajgyűjtemény, amely a Kárpát-medencei talajok változatosságát mutatja be.

A klímaváltozás pedig ezeken a leromlott talajokon még erőteljesebben érezteti hatását.
Természetesen, de ennél bonyolultabb a történet. Ha a klímaváltozás okairól beszélünk, legtöbbször a fosszilis energiahordozókat emlegetjük. Nyilván kiemelkedő szerepük van a folyamatokban, de azt ritkán említik meg, hogy a művelés miatt a világ hihetetlenül nagy termőterületein eltűnt a lábunk alól a szerves anyag fele. És ez a korábban megkötött szénmennyiség is a légkörbe távozott, és fokozza a szélsőséges viszonyok kialakulását.

Az egész egy kicsit úgy hangzik, mintha a gazdálkodók lennének a hibásak mindenért…
Pedig nem a gazdák bűne, ezt mindig el szoktam mondani az előadásaimon. Ez a társadalmi berendezkedésünk és az általánosan elterjedt technológiánk, tehát összességében a létezésünk lenyomata. A gazdálkodók bűne mindössze annyi, hogy úgy művelik a talajt, ahogy évtizedekig tanították nekik. Ezt hallották az iskolában, ezt látták a határban, ezt kapták az elődöktől, hiszen mindenki ezt tartotta jónak, helyes iránynak.

Amikor rávilágítok a hagyományos technológia hibáira, látom, hogy a gazdák fejében beindulnak a fogaskerekek, elgondolkodnak a hallottakon, és érdeklődni, kérdezni kezdenek. Rengeteg új, eddig ismeretlen információra csodálkoznak rá. Aztán hazamennek, és jó esetben elkezdenek változtatni berögzült megoldásaikon, hiszen ez jól felfogott érdekük. Ha ugyanis visszafordíthatatlanul tönkreteszik a talajukat, nem lesz min gazdálkodniuk, tehát oda a jövedelmük.

Mik lehetnek ilyenkor az első lépések?
Változó, és sokszor kis lépésekkel kezdődik. Természetesen a legjobb az lenne, ha mindenki elindulna a no-till vagy regeneratív gazdálkodás irányába, és jelentősen csökkentené a műveletek számát és mélységét. De szerintem már az is eredmény, ha átmenetileg marad az eke, a szántás, de már nem harminc centiméter mélyen, hanem mondjuk tizenöt centiméteren, tárcsával. Az sem mindegy, hogy mikor végezzük el a műveletet, milyen állapotú talajon.
Ez persze még nem tökéletes megoldás, de a hagyományos módszerek tudatosabb alkalmazása is lassíthatja a negatív folyamatokat, ami végső soron azt eredményezi, hogy több időnk marad a tényleges átállásra, változtatásra. Én azt az elvet vallom, hogy ha tíz rossz elemet akár csak kilencre csökkentünk, az már eredmény.
Azért is gondolom így, mert közben nagyon féltem a gazdálkodókat, hiszen előfordulhat, hogy túl gyorsan és túl hatékonyan szeretnének előre lépni. Amikor már tudják, megértették, hogy baj van, a kapkodás sokat árthat.

A piacon például egyre több a „talajjavító csodaszer”, amikről gyakran azt állítják, hogy felpörgetik a talajok élővilágát, hamar kiváló szerkezetet alakítanak ki, miközben sokszor ez a valóságban nem igazolható. Hozzáteszem, az ilyen készítmények jelentős része legalább nem okoz kárt…

A helyzetelemzéstől eljutottunk a technológiai megoldásokig, illetve a talajjavításig, talajépítésig. Ráadásul az imént ennek sebességére is utaltál. Milyen gyorsan lehet visszaállítani egy terület humusztartalmát és szerkezetét?
A humuszosodás folyamata hosszú éveket vesz igénybe. Amit néhány év vagy évtized alatt elrontunk, azt emberöltők alatt lehet kijavítani. Ettől függetlenül tényleg van lehetőségünk rá, hogy gyorsítsunk ezen a folyamaton, ez részben erőforrás, pénz és inputanyagok kérdése. Az erőforrásba pedig beletartozik az emberi elme, a gazdálkodó hozzáértése is. A folyamatok visszafordításának elmélete egyébként nem bonyolult, néhány alapelvben meghatározható. De a gyakorlatban már nehezebb a kivitelezés, és ez inkább fejben dől el.

Képzeljünk el egy leromlott állapotú, beteg embert. A sivatag szélén él, éhezik, szomjazik, de azt mondom neki, hogy kétszáz kilométerrel távolabb annyi étel van, amennyit el sem tud képzelni. Arra azonban már nincs ereje, hogy oda eljusson, tehát segítenem kell neki, hogy megerősödjön. Szükség van némi ennivalóra, innivalóra, hogy eljusson az áhított helyre.

Nos, degradálódott talajainkkal kapcsolatban is valami ilyen helyzetet kell elképzelnünk, azzal kiegészítve, hogy a területeknek közben termelniük is kell a gazdálkodók számára. Odáig kell eljutnunk, hogy a gazdálkodók megértsék: nemcsak élelmiszert, terményt kell előállítaniuk, eközben tudatosan építeniük kell a talajt is.

Mi kell ehhez? Az elhatározás után mik a legfontosabb lépések, szempontok? Hogyan lehet talajszerkezetet, talajéletet javítani?
Sok megoldás létezik, de én a növények gyökerét emelném ki. Szerintem az a legfontosabb, hogy mezőgazdasági tábláinkon a talajt átszövő, annak szerkezetet adó gyökérhálózatot alakítsunk ki, és aztán őrizzük is meg. Ez viszont hosszú folyamat, és az átálláshoz időre van szükség. Talajbiológiai létbiztonságot kell megteremteni a talajban élő és dolgozó élőlények számára, ami szerves anyagok, víz és oxigén állandó jelenlétét jelenti. Érdekes módon a talajtan a tudományok világában sem a földtudományok, hanem az élettudományok közé tartozik, hiszen amiben nincs élet, az nem talaj, csak kőzetmálladék.

Hogyan lehetne ezeket az információkat még hatékonyabban átadni?
Mi, a Miskolci Egyetem munkatársai rendszeresen járunk olyan rendezvényekre, ahol közvetlenül találkozunk a termelőkkel, egyre többfelé hívnak meg előadást tartani, és mint a Magyar Talajtani Társaság (MTT) újonnan megválasztott elnöke, ezt szeretném sokkal magasabb szintre emelni. Ezért meghirdettünk egy támogatói programot, kilenc jelentős agrárvállalattal indítottuk el február végén. A tőlük kapott támogatásból már most megteremtettük egy alkalmazott fizetését, aki teljes munkaidőben tud kampányokat szervezni, tagokat toborozni.
Különösen fontos lenne, hogy sokkal több gazdálkodó lépjen be az MTT-be, hiszen a legnagyobb legitim talajtani szervezetként így még nagyobb súlyunk lenne a politikában, a szakmában, minden területen. Az a tervünk, hogy ebbe a munkába a mostani kilenc mellé még több agrárcéget vonjuk be, hiszen számos tervünk van, forrásra is, szakmai támogatásra is szükségünk lenne.

Van kommunikáció a szakmán kívül, a lakossággal is? A végén mégis a vásárló dönt, hogy mit és mennyiért vásárol meg, hogy utánanéz-e, talajkímélő gazdálkodásból származik-e az a termék. Persze, ha lesz ilyen védjegy, minősítés – ami egyébként tervezés alatt áll.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a talajtant a szakmán kívül is népszerűsítsük. Azért is, hogy kedvet csináljunk a fiataloknak a talajtan tanulásához. Eddig négyszer rendeztük meg a KITE Zrt.-vel a rendkívül sikeres Extrém Talajtani Tábort középiskolás fiataloknak. Szelvényt ásunk és elemzünk, bemutatjuk a precíziós gazdálkodást, vezethetnek traktort, láthatnak mezőgazdasági drónt. Emellett útjára indítottuk az „év talaja” kezdeményezésünket. Az első a mészlepedékes csernozjom lett. Idén megpróbáljuk tematikusan erre helyezni a hangsúlyt.

Nem egyszerű az információ­átadás sem a szakmában, sem a szakmán kívül. Nagyon rossz úgy ülni a világban, hogy nálad van a bölcsek köve, de senki sem akarja elfogadni tőled, még akkor sem, hogyha ingyen adnád. De dolgozunk rajta, és azért látszik, hogy nem hiába.

The post Elvitte a porvihar appeared first on Forbes.hu.