Kicsit kanyargósan jutottunk el idáig. Előbb volt a cselló, a Gryllus Vilmos iránti rajongás, akinek a koncertjén, mindenki mással ellentétben nem volt szabad énekelnünk, annyira a mesterre volt kíváncsi. Máig emlékszem Ami néni, a csellótanár lágy és dallamos hangjára, ahogy szépen szlalomozik a még kissé érdes dallamtöredékek között, amelyek elő-előkúsztak a még nem teljesen kézre álló hangszerből. Aztán jött a gitár, de az csak úgy autodidakta módon, ahogy egy garázsrock banda tagjai tépik a húrt mintegy bemelegítés gyanánt, s inkább talán csak a szomszédok bosszantására. Végül pedig megállapodtunk a zongoránál. Talán ez illik a legjobban Bécshez. Ahogy sétálunk az épp virágba boruló Stadtparkban, ahogy a langyos szellő körbelengi az örök pózba dermedt szobrokat, ahogy egy fiatal nő rákiált a Heldenplatzon rohangáló gyermekére, ahogy a villamos dühödten rácsilingel a bámészkodókra, akik nem törődnek a piros lámpával a zsúfolt átkelőn a Rathaus előtt, az mind olyan, mint egy zongora elszabadult dallama, amiből melódia lesz, keringő vagy operett.