Magyarország valóban szélesre tárta a kapuját Ferenc pápa előtt.

Még itt sem volt, amikor puszta érkezésének hírére már tömör sorokba rendeződtek a nagy áttérők és hitvallók: a Ferenc pápát demens vénembernek és genderhívő marhának nevező állami díjas propagandista, aki konfessziójában elmondta, hogy akkor még evangélikus volt, ám azóta már katolikus lett; a másik állami díjas ősz rockerbajnok, aki nyilvánosan vallotta meg, hogy ő „reformátusként hithű katolikus”; s ennek a hiteles és őszinte megtérésnek (metanoia) és ráébredésnek vált talán a legszimbolikusabb eseményévé, midőn a pápa érkezése előtt néhány órával a köztársasági elnök – pártjának távolabbi stratégiai céljaira tekintettel – Ferenc pápa látogatásának kegyelmi pillanatára hivatkozva amnesztiában részesített egy rasszista, antiszemita terroristát, aki több ízben is gyakorolt fizikai erőszakkal, megfélemlítéssel és kényszer alkalmazásával, valamint robbantásos és gyújtogatásos merényletek tervbe vételével szolgálhatott rá a köztársasági elnök kegyelmére. Ennyit Magyarország erkölcsi, szellemi és intellektuális állapotáról, ám kétségtelen, hogy az elnöki döntés egycsapásra semmivé foszlatta az obligát módon ismételgetett „zéró tolerancia” elvét, s mindazt, amit a zsidó-keresztény hagyomány és a civilizált világ konszenzuálisan gondol a terroristákról és alkalmazott módszereikről. És ennyit a körforgalommá változott damaszkuszi útról.