Nosztalgiavonattal járok haza. Mármint nem küllemében, hiszen a Bécs és Szatmárnémeti járaton nincs semmi, ami a régmúlt idők patinájára emlékeztetne, kicsit sem hajaz az Orient expressz megidézett és méregdrága eleganciájára. Mégis. Ha felülök rá, úgy érzem, messze nem a XXI. század menetrend szerinti gyorsvasútjára szállok, hanem a gyerekkoromba repülök vissza. Leginkább a menetidő miatt. Pontosabban, ahogyan a járat viszonyul az időhöz, az teszi őt olyan balzsamosan ismerőssé.