Mondták, hogy így lesz, de nem akartam elhinni. A már javában utódokat nevelő barátaim beszéltek arról, hogy szülőként már képtelenek voltak olyan filmeket végignézni, amelyekben gyereket bántottak, vagy olyan krimiket olvasni, amelyekben ők voltak az áldozatok. Még a víz is kivert, mondta tejes átéléssel Kati, a friss anyuka, aki korábban még javában tömte magába a popcornt a legvéresebb horror alatt is. Együttérzést színleltem, de magamban alig bírtam elfojtani a kuncogást. A felboruló hormonháztartásnak, a hirtelen rászakadó időnek (akkor még úgy képzeltem, hogy a gyereket otthon nevelő szülők kész időmilliomosok), a gyermekágyi melankólia utórezgésének tartottam, ami majd elmúlik, akár egy megfázás. És továbbra is büszke voltam arra, hogy az én ingerküszöböm bezzeg magas, a The Walking Dead című tévésorozat is azzal a „merészséggel” kenyerezett le annak idején, hogy a nyitójelenetben a főhős egy nyuszis papucsban csoszogó, a mackóját cipelő nyolcéves forma zombikislányt lő agyon egy parkolóban – tudniillik itt nincs helye a finnyáskodásnak, a zombik csak fejlövéssel semlegesíthetők. Ez igen, ez bevállalós, csettintettem, és már be is szippantott a tágas apokalipszis.