Imádom az édességeket, minek tagadjam. Legalább úgy, mint Gombóc Artúr a csokoládét. Nincs olyan nap- vagy évszak, amikor ne jönne jól egy vaníliaszósszal megtámogatott almás rétes vagy Rigó Jancsi. Az alakomon (van nekem ilyen?) is meglátszik, persze. Minden egyes fogyókúra kulcs­eleme, hogy mennyire tudom félretenni a süteményeket, amelyek szembejönnek minden pékségben, minden cukrászdában, minden élelmiszerboltban. Bécs pedig, a császármorzsa fővárosa, egyáltalán nem fukarkodik e tekintetben. A kísértés sajnos minden sarkon illegeti magát parázna módon, és nagyon érti a dolgát. A patinás Demel kirakatában például olyan szemérmetlenül készítik egy hatalmas üstben, jó sok vajjal megolajozva a smarnit, hogy az már büntethető. A buktájuk pedig olyan könnyű, olyan porhanyós tünemény, hogy valósággal szertefoszlik a szájban, akár egy álom. Hál’ istennek rendszerint olyan sor áll előtte, hogy fel sem merül a vétkezés lehetősége.