A mai cégvezetők is tanulhatnak a sörfőző Dreherek családtörténetéből, melyben alapból is akadtak fordulatok, Iglódi Csaba fikcióban bővelkedő könyve, a Dreher-szimfónia viszont egyenesen kalandregény lett. Ha bizonyos részleteit ki is színezte a generációról generációra öröklődő sörbirodalom alakulásának, abban azonban nem tért el a valóságtól, hogy üzleti döntési dilemmákat, családi perpatvarokat és piaci nehézségeket mutat be. Interjú az elsőkönyves szerzővel, aki regényírás közben sem bújt ki vezetői tanácsadói szerepéből.

Sok sört ittál a könyvírás alatt?

G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra. 

Iglódi Csaba: Az a vicc, hogy én egyáltalán nem szerettem a sört, amíg el nem kezdtem az írást. És aztán azt gondoltam, mégiscsak ki kell próbálni. A munkamódszerem a vezetői tanácsadásban is az, hogy akikkel hosszabban dolgozni, azokat szeretem látni acting környezetben is. Szegő Andris (a Nők Lapja újságírója – a szerk.) volt ennek az elméletnek a legautentikusabb képviselője: azt mesélte egyszer, hogy amikor bokszolókról írt, akkor megkért valakit, hogy üsse ki, csak hogy érezze, milyen az. Idáig nem mennék el, maradjunk annyiban, hogy már ittam sört.

Amellett, hogy családregény formájában megírtad, hogyan lett egy 1796-ban alapított pici sörfőzdéből alig százötven év alatt óriási birodalom és máig létező márka, mintha nem tudtál volna teljesen elszakadni a szakmádtól: valójában vezetőknek adsz tanácsot a Dreherek történetén keresztül. Ez tudatos volt, vagy ösztönös?

Ez egy üzleti könyv, ami döntési és befektetési helyzetekről, öröklésről szól. Végigkísér egy vállalatot a startupléttől a birodalommá növésig. Az is felvillan benne, miként függenek össze egymással talán távolinak látszó pontok, és ezekből hogy lehet döntéseket hozni, vagy hogy hol és mennyire érdemes a politikával lepaktálni, vagy éppen nem, hanem önerőből továbbmenni. És hogy a technikai fejlődést nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szerkesztőm, Csapody Kinga pedig azt mondta, hogy a könyv végeredményben üzleti családállítás lett.

De olyan olvasata is lehet a regénynek, hogy egy igazi női történet elevenedik meg benne.

Legyél jobb! G. Tóth Ilda 7 perc olvasás

„Ez a nő megállította a futószalagot. Sőt, ripityára törte” – 13 gondolat Harry herceg könyvéből, ami már magyarul is olvasható

Legyél jobb! G. Tóth Ilda 7 perc olvasás

„A verseny nem arról szól, hogy öld meg a másikat” – 10 erős gondolat Kürti Sándortól, aki könyvet írt a világhír titkáról

Egy jelenetben a második generációs Dreher Antal megjegyzi: „A teremben kizárólag férfiak ülnek. Férfiak annak ellenére is, hogy a mi sikerünkben legalább annyi részük van a nőknek, mint nekünk magunknak.” Azért ez talán inkább afféle wishful thinking, hogy egy cégvezető az 1800-as években már ilyet mondjon, nem?

Talán igen, de tudatosan lett erőteljesen női regény is a könyvem. A fordulópontoknál a képzeletbeli és a valóságos Dreher-történetekben is mindig ott vannak a nők, akik érzékenyebben, máshogy döntenek. És a törvényeket ugyan a férfiak hozzák, ám a nők szülik a gyerekeket – ez a mondat is szerepel a könyvben. A nők dolga több Dreher-generációnál is a korán elment férfiak, édesapák után a fiúk felnőtté válásáig a biznisz összetartása. Mert igenis kell működnie az üzemnek is ahhoz, hogy a család egzisztálhasson. És amit a személyiségemből nem tudtam eltagadni: kultúrtörténeti utazás is a Dreher-szimfónia, olyan találkozásokkal, amelyek megtörténtek, meg olyanokkal, amik megtörténhettek volna.

Beethovent csak emlegetik a regényben több ponton, például amikor megvásárolja a család a Brunszvik-kastélyt, de az ifjabb Johann Strauss személyesen vezényel Dreher Antal és Katherina esküvőjén. Ez történelmileg elképzelhető volt, vagy a kultúrtörténeti road movie-dhoz kellett?

Ha ma felléphet egy nemzetközi popsztár egy jelentős vagyonnal bíró magyar üzletember születésnapján, vagy esküvőjén, akkor miért ne lehetett volna mondjuk Strauss a karmester a nagyiparos Dreher születésnapján? (Nevet.)

Iglódi Csaba, fotó: Sebestyén László

A Dreher család eredetileg nem is magyar, csak egy magyar sörfőzde megvásárlásával jutott el Kőbányára – ezen a tényen nem változtattál.

Ez egyáltalán nem magyar történet. Ha valahogy be kell sorolni, akkor közép-európai sztori, ami azért teljesen mást jelentett a XIX. században van. Hiszen a Habsburgok birodalma egy időben az orosz határtól egészen Spanyolországig terjedt. A Dreherek története Németországból, egy Pullendorf nevű svábok lakta a településről indul. A sváb mentalitás is kellett az ipari forradalmat jelentős későssel követő közép-európai gazdasági robbanáshoz. Nem csupán termelni és újratermelni tudtak, hanem amikor szabad tőke képződött a bizniszben, akkor azt akár a korábbi üzletbe, akár ahhoz kapcsolódókba fektették be a Dreherek is, sőt volt olyan generáció, amelyiknél a sörgyártástól egészen távoli szektorokat is meghódítottak. 

Utóbbit nem inkább kényszerből tette Dreher Antal?

Persze, kényszer volt, de úgy is nézhetjük, hogy lehetőség. Mert az üzletben néha nem is tudni, hogy a kényszer vagy a lehetőség van előbb. Például amikor háborús alapanyaghiány miatt nem tudtak Magyarországon sört főzni, akkor hozták létre azt a termékpalettát, amiben a gyomorkeserűtől a brandyig, a gyerektápszertől a csokoládéig minden volt. Mert ha egyszer a kezükben volt a terjesztési lánc, hiszen a boltokkal már stabil kapcsolatuk volt, és tőkében sem szenvedtek hiányt, másrészt pedig eszközökkel is rendelkeztek, akkor szinte mindegy volt nekik, hogy mit gyártanak.

Mondhatni, a jég hátán is megéltek, sokáig nem is fogott ki rajtuk a történelem.

Visszatérve ahhoz, mennyire közép-európai és mennyire magyar a Dreherek története – végül is a kőbányai terjeszkedés is a skálázódás része volt?

Nyilván az járt a fejükben, hogy Bécsben megcsinálták, amit meg lehetett – de hol lehet még nagy robbanás? Hát ott, ahol még mindig ötven éves lemaradás van Bécshez képest. Igaz, hogy a 48-49-es forradalomban kicsit összerúgták a magyarokkal a patkót, és még vannak fájó sebek, de elképesztő adottságú hely Kőbánya, ahonnan pont jön ez a Perlmutter Jakab nevű csávó, hogy ő meg eladná a sörfőzdéjét. És az a Drehereknek akkor nagyon kellett, mert a közben divattá vált alsó erjesztésű sörhöz éppen állandó alacsony hőmérsékletre volt szükség. Megszereztek hát egy Duna-szakaszt a Csepel-szigetnél, ott „learatták” a jeget, azt betárolták a pincerendszerbe, és gondolták, innentől minden szép és jó lesz. A jó játékosnak még szerencséje is lett: jött ugyanis a filoxéra, ami kipusztította a szőlőt. És ami az egyik üzleti szereplőnek, ez esetben a borászoknak rossz, az a másik üzleti szereplőnek, a sörösöknek épphogy jó.

A Dreher-szimfónia kötetei. Kiadó: Athenaeum

Mint vezetői tanácsadó nyilván rengeteg cégsztorit ismersz, sok családi vállalat generációváltását láthatod. Mi az, ami a Dreher-sztoriban leginkább hasonlít a mai klasszikus vállalatbirodalom-építéshez? Nem a NER-félére gondolok, hanem piacira.

A családi minta örökítése és a családi indíttatás örökül hagyása tetten érhető ma is. A kilencvenes években, akkor startupként indult családi vállalkozásoknál – persze annak idején még nem neveztük így – mostanában vonul nyugdíjba, vagy távozik másképpen az alapító. Az új generáció már adottságként kapja a bizniszt, és eldöntheti, hogy legyőzi az éppen másfelé csábító ösztöneit, és mégis továbbviszi az örökséget, vagy hagyja működni őket, és attól, hogy beleszületik valamibe, még nem biztos, hogy azzal akarja tölteni az életét. A Drehereknél is pont így volt: az első generációváltásnál a fiú sokkal inkább a humán világ iránt érdeklődött, az irodalom, a zene, az idegen nyelvek voltak a mindene, és jó bécsi iskolába is járt, mert azt már lehetővé tette a család státusza. Tízéves volt, amikor árván maradt, és abban az időben kevésbé volt kérdés, hogy annak folytatása mellett dönt-e. Az apai parancs ellen nem volt apelláta. De meg kellett várnia azt, amíg nagykorú lett, és akkor a nagykorúság huszonnégy éves kort jelentett.

Addigra szerencsére megjött a kedve.

Igen, de aztán ránézett az üzletre, amit örökölt, és azt mondta: oké, ez jó volt kezdetnek, de hát közben eltelt harminc év, megjelent egy csomó technikai újdonság, fejlődni kell. Mert Schwehaton még a könyökkel „mérték meg” a lé hőfokát, miközben Bécstől nyugatabbra ennél már precíziósabb eljárások is léteztek. Persze Pasteur még nem „találta föl” az élesztőt, de az már működött, dolgozott, csak még elnevezni nem tudták. Antal úgy döntött, ő bizony modernizálni fogja a sörfőzést – más kérdés, hogy ahhoz először birtokon belül kellett kerülnie.

Merthogy apja halálakor a fiatal feleségre maradt a vállalkozás gondja, baja. Ilyet is látunk a mai világban is.

Az ugye fikció, hogy egy sétapálcát lóbáltak Dreher Antalék az angliai főzdében, és annak üreges belsejébe felszívtak egy kis mintát a főzetből, majd laborban fejtették meg ebből a brit sörök titkát?

Ha hinni lehet a család által íratott könyvnek, akkor ez így történt. Ezen a ponton egy kis üzleti hírszerzés is felbukkan a regényemben. (Nevet.) Nem volt haszontalan az akkori Erasmus-program, és Antal az inasévei végén elindult európai körútra, hogy megismerkedjen más korabeli üzletemberekkel, még Bécstől is nyugatabbra. Ehhez nyilván kellett némi anyagi háttér. De eljutott még Angliába is, ahol már óriási gyárakban főzték a sört, és szépen hazahozta onnan a technológiát.

Jött az a generáció, amelyik nyitott szemmel járt, és azt mondta, hogy most már a közízlés is fontos, nézzük meg, milyen söröket akarnak a fogyasztók. Vagyis elkezdte felmérni a piacot. Közben pozíciókat szerzett az alapanyag-beszerzésben, vagyis kinyitotta a bizniszt: nemcsak sört főzött, amihez megvette a parasztoktól az árpát, hanem földeket vásárolt, és elkezdett maga is termelni. Flottát épített, vagyis figyelt a logisztikára is, hiszen valahogyan el kellett juttatni a terméket a vevőkhöz. Aztán azt gondolta, akkor már az értékesítés is legyen egy kézben, így épített egy nagy házat Bécsben, alul a raktárral, a földszinten sörcsarnokkal, felettük bérlakásokkal. Közben persze a társadalom fejlődése segítette a bizniszt. Angliában elkezdtek a városokba koncentrálódni a népek, és lehetett rá számítani, hogy ez történik hamarosan Bécsben is. Beindultak az óriási bécsi építkezések, átalakult a város, mérhetetlen mennyiségű ember költözött a mai Ringen belülre.

A korabeli közlekedési viszonyok nem tették lehetővé a nagy távolságra szállítást, aminek persze maga a termék is akadálya volt. Ráadásul ahhoz, hogy hosszabb távon eltartható legyen, hűteni is kellett volna. Ekkor Antalék Csehország felé kacsintgattak, részben mert az volt a komló hazája, és a cseh sör története és hagyománya amúgy is megkerülhetetlen. Utána pedig megépült a Bécs–Trieszt-vasútvonal, ami nagy segítség volt a Drehereknek, hogy a birodalom tengeri kikötőjébe épített gyárból távolabbi kontinensek felé is terjeszkedjenek.

Amikor egy cégbirodalom ilyen méretűre nőtt, már abban az időben is elkerülhetetlen volt a politikához közeledés? A regényben hatalmas ünnepséget rendeznek, amikor I. Ferenc József megtekinti a kis-schwechati Dreher sörfőzdét. Vagy ezzel abszolút a jelenre akartál célozni?

A politikában részt venni szerintem jó esetben társadalmi felelősségvállalás.

Ha nem az a cél, hogy járadékvadász pozíciókat találjon valaki, akkor a politika nem ördögtől való egy családi vállalatnál. Abban az időben végképp az osztrák birodalom érdeke volt, hogy a jó hazafi megjelenjen a politikában – de nyilván az sem volt mindegy, hogy a császári és királyi beszállítói státuszt meg tudják-e szerezni. De a schwechati főzde igazi kirakatüzem volt, nemzeti büszkeség, olyasmi, mint például a mai Budapesten a Bosch világszínvonalú kutatóintézete. Minden hazai és külföldi látogatónak látnia kellett.

Az is törvényszerű, hogy minden családi vállalatban van egy tékozló fiú az örökösök közt?

Tényleg ez van. A kutatásaim során ez a motívum úgy jött elő, hogy találtam egy hirdetést a Pesti Hírlapban, amelyből az derült ki: a negyedik generációs három Dreher-fiú közül az egyik ellen a család nevében a családfő a bécsi bíróságon keresetet nyújtott be. Ebben kérte a testületet, hogy tiltsák el a tékozlástól, és helyezzék apja gyámsága alá.

Azt pedig el sem fogod hinni, milyen érdekes a haláláról szóló történet!

Nagyon kerestem valamiféle szimbolikus halált ennek a szereplőnek, ami leírja az ő jellemét is, de mégis tragikus. Találtam az Arcanumban újságcikkeket arról, hogy 1913-ban meghalt az egyik Dreher-örökös, pont ez a trieszti gyárvezető, és egy cikkben azt írták, hogy miközben Bécs és Klagenfurt közt száguldozott, az egyik település rendőrőrséről sürgönyöztek a következő város rendőrőrsére, hogy állítsák meg. Akkor még nem tudták, hogy ki ő, csak azt látták, hogy egy sportautó nagyon nagy sebességgel megy. Az újságcikk szerint soha nem érkezett meg a következő településre.

Én meg azt gondoltam, legyen a halálában benne a vasút. Nézegettem a térképeket, látszott, hogy régen tényleg a vasútvonal mellett haladt egy közút is. Megírtam, hogy Tivadar sportautója először versenyre kelt a gőzmozdonnyal a vasúti sínnel párhuzamosan haladó országúton, aztán megpördült az úton, és fának ütközött. Miután ezt leírtam, még keresgéltem az Arcanumon ezt-azt, és egyszer csak megtaláltam, hogy az Est valamelyik számában ugyanígy írták meg a halálát. Persze lehet, hogy ők is kitalálták, de ez a felfedezés nekem sokkoló volt.

A nyomtatott sajtót már akkor szerették befolyásolni az iparmágnások, én felnevettem annál a résznél, amikor Leopold Grubenstein, az ismert szerkesztő, a Dreherek jó barátja azt javasolja: alapítsanak kiadóvállalatot és nyomdát, kétnaponta megjelenő lappal, heti magazinokkal és egyéb periodikákkal. „Ha mi válogatjuk az olvasóknak a híreket, ha mi mutatjuk be az öszszefüggéseket, és ha tőlünk szereznek tudomást mások viselt dolgairól, akkor, de csak akkor, bármit el tudunk érni náluk. Kezükbe adjuk kedvenc lapjukat, s észre sem veszik, hogy mi már a markunkban tartjuk őket.”

Ha én lettem volna a történetben Leopold – és egy kicsit talán az is vagyok –, akkor biztos, hogy ezt javaslom. (Nevet.) Már évtizedekkel ezelőtt is láttunk erre példát, nem csak ma: a Kontrax például a Kurírban szerzett érdekeltséget, Varga István üzletember a Pesti Hírlapban, vagy ott volt Fenyő János is. De amúgy leginkább azért kellett az a jelenet, ahol Leopold ezzel az ötlettel előrukkol, és persze a Dreherek nem fogadják el a javaslatát, hogy behozzam a női szálat, az angol újságírónő történetét. Mert ez a hétpróbás gazember, Leopold Grubestein azzal akarja meggyőzni a család nőtagjait, hogy elmeséli Eliza Lynn Linton életét, akit a The Morning Chronicle fizetésért alkalmazott, és ezzel történelmet írt.

És az egyenjogúság miatt ez nekem fontos volt.

Fotó: Sebestyén László

Vagyis célzás a mai cégvezetőknek, ahogy az is, hogy több helyen előjön a Dreher-sztoriban a társadalmi felelősségvállalás is. A CSR-t is komolyan vették már akkor, csak más néven futott?

Dreher Jenő a háború után a kőbányai gyár környékén munkáslakásokat terveztetett, és a martonvásári kastély mellett is telkeket alakított a cselédeknek. Kényelmes házakat húztak fel ott nekik, és alacsony lakbérért lakhattak azokban, sőt napi két liter tejjel és télre fűteni való fával is ellátta az ott lakókat. Sőt amikor a Brunszvikek által alapított első magyarországi óvodának nehezen ment, átvállalta a kifizetetlen számlákat. Az is előkerült a regényben, hogy az állam akkoriban konkurens közlekedési vállalat alapításával is segíteni akarta a közeli Wekerle-telepen élők olcsó munkába jutását. Mert akkor az még nem Budapest része volt.

A szociális ágon túl előkerül a Budapesti Önkéntes Mentőegylet is a könyvben, ami a mai mentőszolgálat elődje volt. A múzeumukban van egy feljegyzés arról, hogy egy bizonyos évben a Dreherek a főváros hozzájárulásával vetekedő adománnyal segítették a munkájukat.

A Dreher-birodalom fikció nélküli történetét olvasd el a júniusi Forbesban!

The post Ha nem a járadékvadász pozíció a cél, akkor a politikai szerep nem ördögtől való egy családi cégnél – Iglódi Csaba kalandregényt írt a Dreherekről appeared first on Forbes.hu.