Vajon mi adja egy város megmásíthatatlan lényegét? Talán az épületeibe bedolgozott kövek, a sok engedelmes anyag, amelyektől egyedivé és jól felismerhetővé válik? Vagy a nemzedékről nemzedékre változó lakosai, akik egy kicsit mindig a maguk képére formálják? Vagy a halhatatlan történetei, amelyek alig láthatóan tekergőznek emberek és utcák között? Talán egy kicsit mindegyik. Bécs – mert ez adta a töprengésem kiindulópontját – bennem is számos alakváltozáson esett át. Eleinte puszta adat volt a történelemkönyvekben, annak a Habsburg Birodalomnak, majd Osztrák–Magyar Monarchiának a fővárosa, amelyről bölcsen oly keveset beszéltek a román iskolákban, ám mindenütt ott volt a nyoma az épületeken, a megkopott pompában, az egykori tágasságban. Jelen volt a hallgatásban is. Aztán még elérhetetlenebbé vált, amikor felfogtam, hogy diktatúrában élünk, amely annyira szereti a gyermekeit, hogy nem engedi elkószálni idegenbe.