A 9-es buszon ülök, úton vagyok Vitray Tamáshoz, aki hatvan éve mindenkinek jelent valamit ebben az országban. Mama, neked mi jut eszedbe Vitrayról? „A hangja maradt meg, volt benne valami mindentudás. De az a jóindulatú.” Anya, neked mi jut eszedbe Vitrayról? „Hát mi? Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány.” Vajon hányan vannak még így vele?

Nekem az egyetem jut eszembe, ahova jártam. A televíziós műsorkészítő szak, amit ő alapított Horváth Ádámmal. És a tanáraim, akiket még ő tanított, és akik annyit idézték őt nekünk is, hogy szinte mitikus lénnyé épült a fejünkben. Sosem láttam élőben, sosem beszéltünk, és mégis csengenek a fejemben a mondatok, amiket ugyan tőle tanultam, de nem tőle hallottam. Mantrák, krédók, tanmesék a szakmában létezésről és boldogulásról. A személyiség erejéről, a természetesség és a természetesség látszatának különbségéről. A kontrollmonitor fontosságáról, a klisék felismeréséről. A tanulságot sosem mondjuk ki. Aki felülkerekedik, alulmarad. 

De most találkozni fogunk, és nekem kell őt kérdeznem. Aztán később kiderül: nem könnyű őt kérdezni. Kérdezgetni nem is lehet. Lerázza magáról az értelmezéseket, néha az érdeklődést is. „A riporterek nagy része úgy ül le, mintha komponálna, mintha egy mű készülne. Nem készül mű. Beszélgetni kellene csupán” – mondja aztán a beszélgetésünkben. Szerencsére még az elején. Beszélgetni sem könnyű vele, de nagyon jó, amikor sikerül.

Gyerekkoráról a második világháborúban, a felnőtt korában megszerzett edzettségéről. Az apró örömökről, a munka iránti tiszteletről. Arról, hogy milyen apa, és arról, hogy mennyire szavahihető. A cserkészekről és Miska bácsiról.

Hét éve, elsőéves egyetemistaként hallottam először egy történetet. Élő adásban véletlenül lehúzott cipzárral állt kamera elé, és amikor észrevette, hogy az operatőr integet a kamera mögül, belenézett a kamerába, és azt mondta a nézőknek, „hát miért nem szóltak?”, és felhúzta. Erre emlékszik?
Igen, de nem pontosan így volt. Ha valamivel ki lehet hozni engem a sodromból, az az, ha adás közben integetnek nekem. Egyszerűen kilök. Láttam, hogy az operatőr mutogat odalentre, de nem értettem az összefüggést, szemem se rebbent, mondtam tovább. Aztán jött egy bejátszó, és szóltak, hogy húzzam fel a cipzáram. Nem húztam fel. Hanem amikor visszakapcsoltak hozzám, elmondtam a kamerába, hogy az imént szóltak, hogy lent van a cipzáram, hát önök miért nem szóltak? És felhúztam.

Így még jobb.
Az a jelzésértéke, hogy ha meg akarom kapni a maradéktalan figyelmet a nézőtől, nem hagyhatom, hogy a dobozon kívül maradjon. Figyelmeztetnem kell, hogy ő is itt van. Ha a bejátszó alatt fölhúzom, akkor sztori lesz belőle, és mindenki, aki látta, azt meséli másnap, hogy a Vitraynak fél órán át lent volt a slicce. Lelepleznek. Így viszont, enyém volt a poén.

Nekem azóta ez az egyik kedvenc tanmesém a lélekjelenlétről. Miért olyan nehéz a beszélgetős műsor műfaja?
Azt hiszem, ez attól van, hogy senki sem őrzi meg magát igazán, mihelyt kamera elé kerül, hanem elváltozik. Holott az egyetlen optimum az, hogy ugyanolyan maradjon, mint addig volt. Még akkor is, ha a tehetsége csak véznácska. A riporterek jó része úgy ül le, mint aki egy művet készül komponálni. Nem készül mű, beszélgetni kéne csupán.

Nem is készült túlzottan az interjúira?
Dehogyisnem. Az Ötszemköztben demonstratíve tettem ki a papíromat, hogy meg se forduljon az alany fejében, hogy nem készültem. De sosem találkoztam előre az illetőkkel, hanem a tanítványaim valamelyike kereste fel, csináltak egy előinterjút, és nagyrészt abból informálódtam.

1971-ben száz napot töltöttem Amerikában, ahova azért küldtek ki, hogy tanuljak meg talkshow-t csinálni. Az ottani magamfajták három adást vettek fel egy nap, és minden művi volt. A közönségben ülők is tudták, nekik itt szerepelniük kell. Nevetni, tapsolni, és mindent jelre, hiszen ők adják a hangulatát annak, ami ott történik. Hazajöttem, és mondtam, hogy én nem tudok talk­show-t csinálni. Nekem igazi nevetés és igazi taps kell, mert abból tudhatom, hogy jól megy-e a dolog.

Erre találtuk ki az anti talkshow-t, ami az Ötszemközt lett. Azt akartam, hogy semmi se vonja el a vendég figyelmét, én legyek számára az egyetlen mentsvár. Nem volt kontrollmonitorom, pedig ahhoz minden körülmények között ragaszkodom, de itt azonos feltételekkel kellett játszanunk. Amikor a vendég megérkezett a felvételre, kint vártam az épület bejáratánál. Onnan már csak mi ketten voltunk. A díszletben nem voltak kamerák, ennélfogva operatőrök sem, nem volt ügyelő, csak ő meg én. A kamerák a díszlet könyvespolc üveg hátfalán át láttak be a szobába. Egy különleges üvegtípus révén mi viszont bentről nem láttunk ki.

Milyen történetek és emberek hagytak nyomot önben ennyi év és négyezer tévéadás után is?
Nem tudom, nincs erre hiteles válaszom.

Nádor Magda huszonkilenc évig megmaradt. A filmből úgy érzem, nemcsak a tévésben, hanem az emberben is.
Azért, mert ő tökéletesen hiteles. Nem kigondolja, nem eljátssza a mondandóját, nem színezi, sőt megható szemérmetességgel inkább elsiklana felettük. És dől belőle a valóság. Nem akarok ezzel imponálni, tehát nem ezért mondom, de éppen ezért pontosan éreztem, hogy az én feladatom, hogy őt hallják, és nagyon szeressék. És nem rajongásból vagy szeretetből, hanem azért, mert tudtam, ez a film akkor lesz jó, ha róla szól, és kicsit sem kettőnkről.

Magda
Vitray kilencvenegy évesen, 2023 áprilisában, mutatta be Magda című riportfilmjét Friderikusz Sándor Youtube-csatornáján egy harminc évvel ezelőtti interjúalanya, Nádor Magda operaénekesnő élettörténetéről. Magda viszontagságos, testi-lelki bántalmazással teli gyerekkora után eljut a bécsi, berlini, stuttgarti, milánói, londoni, párizsi és római operák színpadáig. Megpróbáltatásai azonban felnőtt korában sem érnek véget. A megindító filmben Vitray nem szerepel a kamera előtt, a történetmesélést átadta a főszereplőnek, Magdának. A film most 240 ezer megtekintésnél jár.

Azóta is tartják a kapcsolatot?
Heti gyakorisággal nagyjából. Tanít engem, hogy visszakapjam a beszédhangomat. Az emberi jóság nem érhető tetten, csak nagyon ritkán. Ma már. Még az is szégyelli, akiben tényleg van. Na, most ez az ember úgy jó, ahogy van. Az összes baját is nagyrészt ennek köszönhette.

Mostani visszatérésétől, a Vitrayék Youtube-csatornától mit remél?
Hál’ Istennek, soha sincs előre tervem. A fiaim rábeszéltek. Az volt az érvük, hogy miért megyek albérletbe a munkáimmal, mint Friderikusznál a Magdával, ha nekem is lehetne felületem.
Biztosan hallotta már az idős emberektől, legalábbis a szerencsésektől, hogy amikor abbahagyják a munkát, igyekeznek elfoglaltságot találni. Minden épelméjű ember ezt akarja, mert azzal a továbbélését biztosítja. Aki mindent abbahagy, az el is megy nagyon hamar. És nekem nincs semmi más esélyem. Én ezt tudom. Nem mondhatom, hogy na, végre molyolhatok a garázsban. Én ezt az egyet csináltam, azt merem mondani, hogy még tudom is elég jól. És annyi csodás örömöm volt Magda filmjében, amire már rég nem számítottam.

Nem dolgozik önben az öröksége építése?
Nem, mert ez nem maradandó. Tudja, mi az örökségem? „Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány!” Nagyon hízelgő, hogy ez fennmaradt, de a falon szeretnék átmászni, ha mondják. Hiszem, hogy ennél azért több volt, amit csináltam. Azé a kislányé volt az igazi nagy tett, és rá már nem nagyon emlékeznek. De nem foglalkoztat, mi marad. Illetve egy dolgot talán szeretnék. Ha azok, akikhez közöm volt, akiknek a hírnevet, az elismerést nagyrészt köszönhettem, tudnák, hogy kaptak tőlem is valamit. Nem is kell megnevezni, hogy mit. Mert pontosan én sem tudom, mi az.

Az mondjuk okoz külön örömöt, hogy a fiaival dolgozhat?
Teljesen más élmény. Amikor még kicsik voltak, már akkor is éreztem, hogy a dolgom az életben talán leginkább az, hogy azon a talán nem is létező, embert mérő létrán magasabb fokra jussanak, mint én. Itt nem hírnévről, ismertségről van szó. Más értékekről, aminek a tudás is csak az egyik eleme. Régen talán emberségnek nevezték, de ma már az ember gondoskodott róla, hogy ezt talán nem kéne. Veszített a hiteléből a szó. A két fiam szerintem nagyon különbözik egymástól, bár néha azzal hízelgek magamnak, hogy ha gondolatban egyesítem legfőbb tulajdonságaikat, a jókat és a kevésbé jókat egyaránt, az eredményben egy kicsit magamra is ismerek.

Bonyolult a kapcsolata az emberekkel?
Az én kapcsolatom az emberekkel mindig a kamera jelenlétében volt hiteles. Én nem vagyok hiteles, ha nem dolgozom. Én nem szeretek beszélgetni. Nem megyek társaságba, nem mondok jó vicceket.

Témát váltunk.
Igenis.

Szeret Magyarországon élni?
Tapasztalataim szerint nem nagyon tudnék másutt. Elég sokat utaztam, és kerültem furcsa vagy kellemetlen helyzetekbe. Akkor éreztem jól magam külföldön, ha ott barátságot találtam, vagy ahhoz hasonlót.

Nem erre gondoltam, de nem jól tettem fel a kérdést. Szereti Magyarországot?
Ez változó. Gondoljon bele. Akkor születtem, amikor Hitler hatalomra jutott. A háborúban voltam gyerek, beleértve az üldöztetést. Aztán jött a Rákosi-korszak, aztán 56, amikor minden jel arra mutatott, hogy még ott elmehetek, még kezdhetek valamit magammal. Kórházban volt a nagyanyám, akinek a létezésemet köszönhettem, és ennek ellenére itt hagytam. Nem sikerült átjutnom, visszatoloncoltak Budapestre, és akkor tudtam, hogy ez a nagymama miatt történt. Aki sosem látott tévében, még azt sem mondhatom, hogy büszke lehetett rám. Aztán végigcsináltam a kádári éveket, meg most ezt is. Úgyhogy sok vonzót nem tudok magának mondani.

Miről beszélgettek Orbán ­Viktorral, amikor találkoztak annak idején?
Futballról.

Orbán–Vitray
Az első Orbán-kormány idején Szabó László Zsolt, a Magyar Televízió akkori elnöke heti Orbán Viktor-interjúkat akart műsorra tűzni, és felkérte Vitrayt az elkészítésükre. Vitray előtte szeretett volna megismerkedni Orbánnal, hogy kiderüljön, „van-e affinitásuk” egymás iránt. Két találkozó volt, de mielőtt Vitray igent mondott volna, már újságok főcímeiben látta, hogy szeptemberben Orbán–Vitray-műsor indul. Közölte Szabóval, hogy nem ebben egyeztek meg, és így már nem vállalja. Ezután már nem kapott új, nagy feladatokat a köztévénél.

Csak?
Nem, de ez huszonhárom éve volt, ezt tudom felidézni. Kétszer találkoztunk, először a Parlamentben, aztán Sydney-ben. Nagyon rokonszenves fiatalember volt. Jót beszélgettünk, sőt még ötlete is volt. Felvetette, hogy mi lenne, ha ő is kérdezne tőlem. Mondtam neki, hogy nagy örömömre szolgálna. Egyáltalán nem politizáltunk. De nekem ez az egész ügy nem jó emlék.

Azért, ami az eredménye lett?
Igen. Én még nem voltam abban a helyzetben, hogy azt mondjam, hogy lesz műsor. Én azt mondtam, hogy nekem jó párszor beszélgetnem kell vele, mígnem azt merem mondani, hogy van affinitásunk egymás iránt, és meg merem csinálni. Ha annak a tévéigazgatónak akkoriban már nagyon kifelé állt a szekere rúdja, és kellett egy nagy dobás, leülhetett volna velem, mondhatta volna, hogy bajban vagyok, talán más lett volna az egész.

Ön szavahihető ember?
Igen. De hát elvileg minden ember az. Vannak kifejezetten hazudós emberek, de normális ember nem hazudik.

Ha most lehetősége nyílna rá, elvállalná az Orbán-interjút?
Már nem. Interjúztam Gyurcsánnyal, Medgyessyvel, meg még néhánnyal. Addig azt láttam, hogy minden politikus és hasonló funkcionárius kivétel nélkül mikrofonállványnak használja a riportert. Orbán mit csinál? Péntekenként odaültet egy hallgatót a mikrofon mellé. Egy politikus egy interjú közegében nem mondhat bizonyos dolgokat, vagy miután vállalnia kell a választ, nem azt mondja, ami a valóság. Tudomásul veszem, csak azt szeretném, ha nélkülem menne végbe.

Amikor tavaly kitört a háború, az milyen reflexeket indított meg önben? Kevesen olvasták úgy a híreket, hogy tudják, mit él meg a háborúban élő ember.
Nekem egyféle álláspontom van. Az a vétkes, amelyik nekirohant a másiknak. De én nem is arra vagyok kíváncsi, hogy ki kit gondol vétkesnek, hanem hogy hogy jutottunk újra idáig. Nem lepett meg, és nincsenek illúzióim. Tudja, most már abban az állapotban vagyok, hogy örülök az öregkoromnak, ami nagyon nagy baj, mert régebben utáltam az öregedést. Nagyon örülök annak, hogy kívül vagyok mindenen.

Miért csak idős korában ment el Auschwitzba?
A feleségem beszélt rá, hogy menjünk el. De nem megrendülést, hanem undort éreztem. Pedig hát az anyám ott végezte. Arra gondoltam, hogy ez az ember, aki én vagyok, meg az, aki azokat a szörnyűségeket csinálta, egy és ugyanaz a faj. Csupán a véletlenen, vagy ha úgy tetszik, a körülményeken múlt, hogy én itt vagyok, ő pedig ott. Nekem pedig az a dolgom, hogy a megrendülés helyett valamit előremozdítsak azon, hogy az ember ne legyen ilyen.

A gyűlölködés és a pusztítás az állatnál is rosszabbá teszi az embert. Belénk van kódolva. És amikor azt mondom, belénk, azt érzem, hogy belém ugyan nincs. De mégis milyen jogon válok le? Én annyit tudok hozzátenni, hogy nem veszek benne részt. Megvannak a saját terveim. Le tudtam élni az életemet baj nélkül. Nem tartom jónak a szelekció ezen formáját. Az ember, az ember, a kutya kutya, az elefánt elefánt.

A Kiképzés című könyve már szóba jött. Nehéz olvasmány. Nehéz volt írni is?
Két-három évre abba is hagytam. Volt egy ötletem, ami nagyon tetszett, hogy úgy írom meg az életem, hogy elkezdődik a történet a kisdeddel, és minden páratlan fejezet ezt folytatja. A páros fejezetek a tévébe lépéssel kezdődtek volna, és a végén ér össze a két dolog. Összesen az volt az ambícióm vele, túl a formán, hogy kiderülhetne így nagyobb szuszakolás nélkül, hogy nekem az életem első huszonöt éve sokkal izgalmasabb volt, mint a következő. Megírtam két fejezetet, egy párosat és egy páratlant, és utána letettem, mert nem tetszett.
Aztán megjelentek az utcán ezek a fekete overallos, nyilasnak öltözött fiatalemberek, akiknek lila gőzük nem lehetett arról, hogy kikre hajaznak, és valami olyan rettenetes undor fogott el, hogy azt mondtam, én megírom ezt a könyvet. Addig ezekről a dolgokról sosem beszéltem. Sem anyámról, sem a családomról, sem arról, hogy nem kívánt kisgyerek voltam, semmiről.

És az én történetemben vannak olyan magánéleti események is, amik önmagukban, háborús viszonyok nélkül is megrendítők. De én gyerek voltam. Nekem a gyerekkorom, az felhőtlen volt. Még az se tűnt fel, hogy van egy apám, aki megjelenik kéthetenként vasárnap két mankóval, és azon kívül, hogy szégyelltem, hogy egy mankós emberrel sétálok az utcán, azon kívül sok mindent nem éreztem.

Kiképzés
A 2008-ban megjelent Kiképzés című könyvében regényszerűen, egyes szám harmadik személyben írja meg családja történetét, Kisneufeld gyerekkorát a világháborúban és a vészkorszakban, valamint útkeresését egészen odáig, hogy először bemegy a Magyar Televízióba.

A sport szeretetét tőle kapta.
Igen.

Kire hasonlít a családjából?
Senkire, apám kék szemű volt, és szőke. Az anyám nagyon sötétbarna volt, és szép nagy, barna szeme volt. Az öcsém nagyon ­hasonlít az anyánkra, a sors iróniája, hogy semmit sem tud róla. Kicsi volt mindenki. Ez egy hasonlóság.

Megdöbbentő, hogy ilyen sok, ilyen részletes emléke van, konkrét dialógusokat idéz fel a könyvben, elég sokat.
Olyan idők voltak, hogy semmi sem maradt meg jobban bennem, mint azok. Higgye el nekem becsületszóra, hogy még a dialógusok is szinte hibátlanul maradtak meg bennem. Hol vannak a szüleid, fiacskám? Mondták nekem az elöljáróságon, mikor menekültlevelet mentem kérni. Sosem tudtam, hogy életveszélyben vagyok, ha tudtam volna, lehet, hogy nem is élem túl, mert megijedek.

Még mindig betakart fejjel alszik, mint a bombázásokkor?
Igen.

Azzal ér véget a könyv, hogy Kisneufeld besétál a tévébe, és bemutatkozik mint Vitray Tamás. De arról nincs benne szó, hogy miért lett ez a neve.
Benne van, de csak finoman. Miután anyám és a nagymamám is meghalt, megkerestem anyám férjét, Gyulát, hogy szeretném a nevemet megváltoztatni, hogy az öcsémmel, Vitray Jánossal, az utolsó vérrokonommal egyezzen a nevünk.

Huszonéves volt, amikor nevet változtatott, nem kötődött hozzá?
A származásomon kívül nem kötött semmi hozzá.

Az nem fontos kapocs?
Nekem sose volt. Miközben én nem vagyok materialista.

Hisz Istenben?
Igen. Hát attól függ, ki hogy hívja. Én Miska bácsinak hívom egyébként.

Miért?
2019-ben lezuhantam otthon a galériánkról, és eltört három nyakcsigolyám. És amikor rendbe jöttem, az a főorvos, aki meggyógyított, az utolsó kontrollon utánam szólt az ajtóban, hogy nem tudja, én hogy hívom, Jóistennek, vagy Miska bácsinak, de köszönjem meg valakinek. Mondtam, hogy már megköszöntem.

Ekkor lett hívő?
Nem, hanem amikor cserkész voltam. Nagyon szoros barátság volt ott köztünk. Megszállott operarajongó és sportimádó társaság voltunk, a hittel köszönőviszonyban sem voltunk. Aztán egyszer egyikünk bejelentette, hogy ő megtért. Elkezdett Biblia-órákra járni, aztán a Jó Pásztorokhoz, és megbomlott az őrs egysége. Egyvalakinek van valamije, ami a többinek nincs.

És akkor szépen lassan kezdtek megtérni a többiek, jómagam utolsó előttiként a társaságból. Kérdeztem, hogy mit csináltok? Mert ti külön is találkoztok. Elhívtak, elmentem, és akkor a tizenöt, tizenhat éves fiúk leültek a Bibliával, felolvastak részleteket, és megbeszélték. Nagyon értelmes beszéd volt. És mi nagyon izgatottak voltunk, hogy ezt fölfedeztük magunknak.

Ők még mindig a barátai?
Amikor betiltották a cserkészetet, mi együtt maradtunk. Továbbra is jártunk kirándulni, meg minden. És akkor egyszer csak kiderült, hogy a társaság nagy része megkeresztelkedett. Az őrsvezető meg én voltunk, akik még nem, de mondtam, hogy ha ez jobban együtt tart minket, akkor legyen, és meg is keresztelkedtem 1948-ban.
Nem nagyon ment tovább a dolog, mert az őrsvezető, aki akkor másodéves egyetemista lett, rá, hogy is mondjam, vad erővel tört a Rákosi-korszak szelleme. Akkor az őrs lassan kezdett széthullani. 56-ig még összejövögettünk, aztán egytől egyig mindegyik emigrált. Néhány éve még találkoztunk Amerikában. Annál, aki először lett hívő. Volt köztünk gyárigazgató, főorvos, mindenféle. És én voltam az érdekes ember, aki ugye bohócként üzemel.

Ha nem úgy nő fel, ahogy, nem tartana itt az élete?
Á! Ha nem így növök fel, én valószínűleg nagyapám könyvkötészetében dolgoztam volna életem végéig. Az én családom roppant egyszerű család volt. Nagyanyám, akit imádtam, és akinek elég sokat köszönhetek, épphogy tudott olvasni. Az egyik nagybátyám eljutott az érettségiig, de az apjának nagyon nagy része volt benne, mert állandóan ingyen színházjegyekkel bombázta a tanárokat, hogy átengedjék Lajos bátyámat. És ő volt az érettségizett a családban. Az ember bekerül ebbe a kártyajátékba, és várja, hogy mit húz. Én szinte mindig szerencséset húztam.

Többször hivatkozott magára úgy, mint nem könnyű eset. Milyen olyankor?
A tévében nem ismertem ellentmondást. Amikor meggyőződésem volt, hogy jót mondok, és jót akarok, nem engedtem. És az volt a szerencsém, hogy sokakkal nem voltunk azonos mércével mérhetők. Nem tudom sajnos szerényebben mondani. Így egy idő után rájöttek, hogy békén kell hagyniuk. Már csak azért is, mert ha elszúrom, és rosszat mondtam, úgyis én viszem el a balhét.

És a csapatmunkával hogy áll?
Ez anélkül nem megy, minden eleme csapatmunka. Szemben a rádióval, ahol fogok egy dobozt, elmegyek, megcsinálom és megvágom. Ezt egyetlen gesztus elronthatja. Egyszer egy kollégám behozta dolgozni a feleségét a tévébe, a hölgyből kameraman lett. A Csak ülök és meséleket vettük fel éppen, ahol a kameramannak annyi dolga volt, hogy rám állította a kamerát, én abba beszéltem, jött a bejátszás, aztán megint beszéltem, megint bejátszás. Egyszer csak azt látom, hogy ott ül ez a kameraman, és olvas. A következő bejátszó alatt azt mondtam, menjen ki. Hova? Miért? Mondom, menjen ki. Mert az, hogy maga olvas, sokkal rosszabb, mintha itt sem lenne. Menjen ki. Azt hitte, viccelek. De akkor már szinte kiabáltam, hogy menjen ki.

A munka iránt várt tiszteletet?
Igen. Az imént maguknál, a fotózáson elköszöntem a sminkes hölgytől, és megköszöntem a munkáját. Mert egy percig sem esett ki a feladatából. Kipúderezett engem, utána leülhetett volna telefonozni. De ő inkább mindig talált magának valamit, amivel segíthette, tökéletesíthette a munkát. Igazgatta a zakómat. Beszélgetett velem. Ez nem egyéni vállalkozás. Nem értek egyet azzal, hogy akkor a legjobb nekem, ha nálam a kontroll. Ez egy hosszú, nagyon hosszú út.

Amikor én tévés lettem, az újoncokat gébicsmadárnak hívták. És én nagyon sokáig voltam gébicsmadár, akivel elszórakoztak nemcsak a szerkesztők, hanem az operatőrök is. Amikor volt már némi tekintélyem, szóltam nekik, hogy ez egy embertelen hülyeség. Mi jót tesznek azzal a műsornak, ha ott reszket a riporter, mert megalázzák? Abba is maradt a dolog.

A pályájában mekkora része volt a tehetségének, és mekkora részük volt egyebeknek?
Ez szinte körülírhatatlan. Én mindenáron színházi rendező akartam lenni. Tényleg mániásan. És biztos is vagyok benne, hogy nem lettem volna nagyon rossz, sőt, mondjuk így, hogy nagyon jó lettem volna, hazai viszonylatban biztosan. De nekem az jutott, hogy én sorsokkal dolgozom, és meg nem írt darabokat játszunk. Ahhoz, hogy ebben létezni tudjak, tulajdonságok kellenek, nem tehetség. És mondjuk az, amiről nem beszélünk: állati sok szerencse. De valami elképesztően sok.

Nincs mesterség része?
Semmi. Nem kell tudni, hogyan emelem fel a poharat az asztalról. Semmit sem kell tudni, csak emberség kell. Empíriák vannak, amikor rájövünk, hogy mi működik, lásd cipzárfelhúzós történet. Rutin van, amikor gyorsan eszünkbe jut, ami működik. Hogy az ember úgy illeszkedik be abba a helybe, ahol éppen van, hogy megőrzi a természetességét. Nem változik el. Ez volt az alapelvem a tanítványaimmal is. Hogy úgy vállalják fel magukat, ahogy vannak. Az a jó beszélgetőtárs, aki odafigyel, semmi más nem ilyen fontos.

Vannak lezáratlan ügyei?
Nem. Ha valami ér, nagyon hamar túl vagyok rajta, mert rájövök, hogy nincs értelme, ha engem jobban idegesít, mint a másikat. Nem veszem fel a kesztyűt, nincs miért. Én kezelni akarom a sorsomat. Körbe vagyok véve magammal. Az élet mókás azért, ha felülről nézhetném, biztosan jól szórakoztatna. Látja, a bántások idővel sztorikká redukálódnak.

Digi-ügy
2014-ben indult el Amiről nem beszéltünk című műsora a Digi Sporton. 2018-ban egy adás felvétele után a kameraman szólt neki, hogy egy ideig nem fognak találkozni, mert nyári szünetre megy a műsor. Ez a „szünet” azóta is tart, a műsor megszűnéséről máig nem közöltek vele semmilyen hivatalos információt.

Mi okoz önnek örömet mostanság?
Hogy nyugton van az egészségem. Nagy örömet egy-egy mozzanat okoz. A boldogság szerintem, mondom én nagy bölcsen, az mozzanat. Az élet amúgy nem nagyon jó. Azt nem tudom, miért nem, de nem jó. Az örömök mozzanatok, a hatásuk nagyon hamar elmúlik. Én azt vélem, hogy az életet le kell élni, az ember lehetőség szerint olyat találjon, amiben azért valami örömét leli, ehhez szerencse kell, nem vitatom. Aztán néha adatik egy-egy nagy öröm. És aztán gyerünk tovább.

A Thonet-székig és azon túl

1932. november 5-én Neufeld Tamás néven született egy kispolgári családba Budapesten, a Visegrádi utcában. Édesanyja már születése előtt elköltözött a gyerek apjától, új párjának módos szülei csak kilenc évvel a megismerkedésük után egyeztek bele a házasságba. A feltételeket szigorú házassági szerződésben rögzítették, benne volt az is, hogy az előző házasságból született gyerek nem élhet együtt a párral, és nem is örökölhet majd. „Amíg Annus élt, Kisneufeldnek nem jutott eszébe, hogy szereti-e az anyja. Miután meghalt, milliószor tette fel a kérdést, és soha nem kapott hiteles választ” – írja Kiképzés című könyvében.

1944–45: A vészkorszakot Budapesten bujkálva élte túl többször elszakadva nagyszüleitől. Édesanyját elhurcolták Auschwitzba, és bár megérte a tábor felszabadítását, hazatérni már nem tudott. Hamvai Auschwitzban, tömegsírban nyugszanak.

1951–52: A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Háromszor jelentkezett a Színművészeti Főiskola színházrendező szakára. Díszletmunkás volt a Magyar Néphadsereg Színházában. Miután a Színművészetire a harmadik felvételi után sem vették fel, az Idegennyelvek Főiskoláján angol sajtó szakon tanult. Tanulmányait és nagyanyjával közös életét díszletmunkásként keresett pénzéből fedezte.

1955–56: Fordító- és tolmácsdiplomát szerzett, és a Honvédelmi Minisztériumban lett fordító. Tizenegy hónappal később, 1956 szeptemberében, saját kérésére leszerelt. November végén megpróbálta elhagyni az országot, de vele menekülő, bajba jutott barátja miatt visszafordult. A forradalom napjait beteg nagyanyja mellett, a Honvédkórházban töltötte.

1957–59: A Magyar Rádió angol nyelvű adásának munkatársa lett.

1958-ban, első tévés interjújában Rafer ­Johnsonnal, a kétméteres amerikai atlétával egy sámlin állva beszélgetett. A tévé fel akarta venni belső munkatársnak, de a belső rivalizáció erős, főnöknője eléri, hogy felmondjanak neki. Így eleinte külső munkatárs lehetett, 1959 decemberében vették fel belső munkatársnak a tévé sportrovatához.

1960: Jégkorong- és műkorcsolya-versenyekről közvetített. Utóbbi hozta meg az áttörést, vele az országos hírnevet. A műkorcsolyázáshoz keveset értett, még itthon, a városligeti műjégpályán tanulta meg a sportág alapjait a „jégmamák” segítségével. Az év nyarán már ott volt a római olimpián, harminchat órát közvetített, egyetlen magyar kommentátor lévén atlétikától vívásig számos sportágban.

1965: Kodály Zoltán magyartalannak ítélte, hogy a sportesemények rádió- és tévétudósításaiban a zeneszerző szerint németes null alakot használják a kommentátorok a „magyar” nulla helyett. Vitray javasolta, hogy ezentúl a tévés sportközvetítésekben mindenki a nullát használja. Szepesi György, a rádió pápája és Vitray fő riválisa a nullnál maradt.

1967: Sportriporteri munkája mellett szórakoztató műsorokban is kipróbálhatta magát. Az egyik első ilyen műsora a Tizenkét szék című művészeti vetélkedő volt. Óriási sikere részben annak volt köszönhető, hogy ebben a műsorban engedélyezték először a pénzjutalmat.

1971: Az amerikai kultúrattasé átsétált a Szabadság téren lévő nagykövetségtől a tér túloldalán lévő televízióba, és azt mondta, ösztöndíjat hozott Vitray Tamásnak. Száz napot töltött Amerikában, és többek között a talkshow műfajt tanulmányozta.

1977: Várkonyi Zoltán rektor meghívta tanítani a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, két rövidebb megszakítással 2009-ig tanított ott, professor emeritus címmel fejezte be ottani pályáját.

1976–1984: Rögtönözve született meg karrierjének talán legismertebb műsora, a Csak ülök és mesélek. Nem álltak jól a következő szezon műsorterveivel, amikor pályakezdőkből álló csoportjának (többek között Baló György és Knézy Jenő is tagja volt) meghirdette, hogy hozzanak témákat. Aki ígéretes témát hozott volt, megcsinálhatta. Díszletre sem jutott már pénz, a stúdió téglafala lett a műsor díszlete. Egyetlen díszletelemnek Vitray behozott a folyosóról egy Thonet-széket, ami aztán a következő negyven évre a védjegye lett.

1985–1989: Telefere című műsora volt a late-night show műfaj első hazai próbálkozása. Az indulás után egy ideig Tóksó néven futott, de akkora sajtóharag zúdult a derűsnek szánt, fonetikusan írt címre, hogy átnevezte Teleferére. Élő adásban ragasztotta rá a régi címre az újat, ezzel üzent a humortalan sajtónak.

1988: „Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány!” – Vitray legendás biztatása a tizennégy éves Egerszegi Krisztina győzelmét kísérte a szöuli olimpián.

1995: Pulitzer-emlékdíjat kapott életművéért.

2003: Odaítélésének első évében megkapta a Prima Primissima díjat.

2004: Összesen huszonegy téli és nyári olimpiáról közvetített, ez Guinness-rekord lehetne, ha folyamodott volna érte. A sort záró athéni olimpián a sportfőosztály csapatát vezette, és több sportágat közvetített is.

2005: Kossuth-díjat kapott. A Kossuth-díjasok évenkénti vacsorájára azonban először idén ment el. Kerüli a nyilvánosságot.

2009: A Magyar Televízió elnöke költségcsökkentésre hivatkozva megszüntette munkaviszonyát.

2014–2018: A Digi Sporton tért vissza Kibicek című műsorával. 2018-ban műsorait megszüntették anélkül, hogy vele közölték volna.

2023: Elkészítette a Magda című dokumentumfilmet. A Friderikusz Sándor Youtube-csatornáján bemutatott filmet egy hónap alatt 240 ezren nézték meg. Májusban elindította családi Youtube-csatornáját Vitrayék címen. A sorozatnak szánt, szeptemberben induló Csak ülök – csakazértis! című műsort két fiával és egyik unokájával készíti.

KÉSNI NEM LEHETETT
Világutazók, műsorvezetők, producerek, üzleti szereplők, ismert Forbes-arcok kerültek ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem tévés műsorkészítő szakáról, Vitray keze alól. Négy évfolyam híres diákjai emlékeznek a „Vitray-axiómákra” és a legnagyobb vétségre, amit elkövethettek nála: a késésre.

1997-es évfolyam:

Batiz András
alapító, ügyvezető, Impact Works; volt kormányszóvivő

Holló Márta
Vállalati kommunikációs igazgató, Magyar Telekom; volt főszerkesztő, műsorvezető

Kolosi Péter
tartalomért felelős vezérigazgató-helyettes, RTL Magyarország
„Az ő óráiról nemcsak azért nem lehetett elkésni, mert az tiszteletlenség lett volna vele és így egymással szemben is, hanem azért sem, mert így vésődött belénk, hogy az élő adásra, de még egy felvételre is mindig felkészülten és pontosan kell megérkezni. Nem is késett soha senki, és még negyedikben is mindig mindenki bejárt az óráira, pedig akkor ez már nem minden órával volt így. Ráadásul szeretett extrém időpontokban órát tartani, hétfőn reggel nyolckor például. És természetesen mindig pontos volt, ráadásul akkor már a hajnali úszáson is túl volt. Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor elkésett, bocsánatot is kért, és meghívta az egész osztályt ebédelni.” Máté Krisztina
producer Jáksó László
volt rádiós és televíziós műsorvezető
„Évekkel a diploma megszerzése után is találkoztunk Tamással időnként. Főleg olyankor, amikor egy-egy újabb osztálynak szüksége volt egy riportalanyra, aki kellően idegesítő, egyáltalán nem kooperatív, egyszóval olyan, amilyen alakokkal majd találkozni fognak a fiatal riporterek. Állítólag ebben jó vagyok. Egy ilyen alakításom előtt ültünk egy padon, az Állatkertben, Tamás és én. Akkortájt éppen nem voltam elégedett az életemmel, elveszettnek éreztem magam, úgyhogy sikerült ezzel fordulnom hozzá: »Boldoggá teszi az embert ez a szakma?«. Mire ő csípőből: »Ígértem én ilyet?«. Felröhögtem, és nem is tudom, miért, valahogyan a helyére kerültek bennem a dolgok. A vicc miatt is, amiatt is, ami a vicc mögött volt, és azért is, ahogyan rám nézett. Néha ilyen apróságok lökik jó irányba az embert. Tamástól pedig ez nem az első, és nem is az utolsó olyan lökés volt, ami meghatározta az életemet.”

2001-es évfolyam:

Pistyur Veronika ügyvezető, Bridge Budapest; partner, Oktogon Ventures
„A világhoz kapcsolódóan visszhangzik a legtöbb konkrét mondat Vitray tanár úrtól, eddig sosem csalódtam bennük. Sosem derült még ki az ellenkezője annak, hogy »a kevesebb, több«, vagy, hogy »aki felülkerekedik, alulmarad«. Ezek az én Vitray-axiómáim. Nem kell őket magyarázni.”

2006-os évfolyam:

Faix Csaba
vezérigazgató, Budapest Brand

2010–es évfolyam:

Cseke Eszter
és S. Takács András
On the Spot
Vitray Tamás a tavaly júliusi On the Spot címlapsztoriban is elmesélte, hogy 2006-ban S. Takács András miatt maradt még négy évig a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Néhány évvel korábban találkoztak először, amikor András tizenhat évesen interjút kért tőle. A tanár urat annyira meglepte a tinédzser riporter felkészültsége, hogy külön novellát szentelt neki Morzsabál című könyvében. Azt írta: „Míg ez a kislegény szerelmes a mesterségembe, a tanítványaim már feleségül vették.”
„Igazából mindent neki köszönhetek, még a feleségemet is” – mondja S. Takács András, aki nemzetközi gazdálkodást tanult volna a Corvinuson, ha Vitray nem lép közbe. „Azt gondoltam, előbb legyen egy rendes diplomám, aztán úgyis riporter leszek. De Vitray azt mondta, legalább a felvételire menjek el, hogy lássam, mi az elvárás. Amikor felvettek, felhívott, és azt mondta, hogy ott maradna még négy évig. Nem akartam hinni a fülemnek. Miután letettük, el is sírtam magam, és rájöttem, hogy életem lehetőségét szalasztanám el. Aztán ez többszörösen is igaznak bizonyult.” András az SZFE-n ismerkedett meg Cseke Eszterrel, és ma már két gyermekükkel járják a világot. Amikor itthon vannak, mindig bejelentkeznek egykori mesterüknél. „Ma is eszembe jutnak mondatai egy-egy forgatáson, ilyenkor szinte hallom a hangját.”

Nemrég interjút adtunk egy tévének, és az operatőr fiú a harmadik percben elkezdett telefonozni. Legközelebb a beszélgetés végén nézett fel. Egy szót se szóltunk, csak végtelenül boldogok voltunk, hogy nekünk még Vitray Tamás volt a mesterünk…

Mérhetetlenül szomorú, hogy ebben az országban nem tartjuk mindannyian, egyöntetűen nemzeti kincsnek a most kilencven éves Vitray Tamást. Ő a mi David Attenborough-nk, a tenyerünkön kellene hordoznunk, ahogyan ő hordozza magában, hogy milyen volt ez az ország az elmúlt sok évtizedben. Minden szava, emléke tükör számunkra. Nagy kár nem belenézni.

The post Én Miska bácsinak hívom egyébként appeared first on Forbes.hu.