Síri csönd lett a templomtérben, amikor a tizenhárom éves Rose egyszer csak megragadta a mikrofont, és szavalni kezdett a mintegy száz művész és vendég előtt. Angolul, és nyilván hibátlanul, James Joyce Ulyssesének reggelikészítős jelenetéből idézett fel egy részletet, még mielőtt a ceremónia hivatalosan elkezdődött volna. „Fél órával a díjkiosztó előtt jött, ott kóválygott a színpad körül, aztán végül kibökte, hogy mit tervez. Senki mást sem avatott be” – meséli nevetve John Ward, a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj alapítója, hogyan lepte meg kisebbik lánya mindannyiukat a Kiscelli Múzeumban éppen tíz évvel ezelőtt. Bár mint édesapa akkor valószínűleg inkább elérzékenyült, ez a jelenet ugyanis a kedvence a kultikus ír nagyregényből.

John és felesége, Mary McLoughlin alapították 2011-ben az Ulysses kitalált főhőséről elkeresztelt díjukat, mert régóta rajongtak a fiatal magyar művészek alkotásaiért, és szerettek volna valamit visszaadni abból, amit Magyarországon megkerestek a fuvarozási üzletben. Ők a magyarországi Maurice Ward szállítmányozási cég tulajdonosai – az ír anyavállalat Közép-Európában Prága után Budapesten jelent meg először 1999-ben. (A vállalkozást még John édesapja, Maurice Ward alapította 1968-ban, ma már testvérével, Maurice­-szal viszik a csoportot, a magyar, a román, a bolgár és a görög részleg Johné és Maryé.)

Két lányukkal, Rose-zal és négy évvel idősebb nővérével, Alice-szal azóta rendszeres látogatói az itteni kortárs galériáknak. „Rose-t tíznapos korában vittem magammal először kiállításmegnyitóra, igaz, az még otthon, Dublinban volt, és emlékszem, a kurátor barátaink mind ringatni akarták” – mondja Mary. Férje éppen Budapesten töltött pár hetet, mert akkoriban indult az itteni Maurice Ward iroda. Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor a család nem kísérte el, a lányok aztán úgy nőttek fel, hogy hozták őket magukkal, akár akarták, akár nem. „Szerencsére abszolút szívesen jöttek.”

Kimondhatatlan nevű magyar művészek
„Ha megszólítasz egy ír képzőművészt, nagyon szívesen beszél az alkotásairól is és magáról is. Éppen ezért rendkívül szokatlan volt látni, hogy a magyarok nem tudják hallatni a hangjukat” – mondják. Azzal persze mindig is tisztában voltak, hogy milyen nehéz egy képzőművésznek boldogulni. Amikor John először itt járt feltérképezni az üzleti lehetőségeket, esténként, hogy idejét elüsse, galériáról galériára járt, hiszen régóta a szenvedélyük volt otthon a kortárs képzőművészet. „Az acb Galéria volt a legjobb social scene akkoriban Budapesten” – emlékszik.

Egy belvárosi hotel halljában kávézunk, az ír közvetlenség és pozitív világlátás feldobja a hangulatot még akkor is, ha Mary szerint fáradtak, hosszú volt az előző esti vacsora a díj zsűrijével. „Már nem lehetett őket befolyásolni, a döntés megvolt, de mi még mindig nem tudjuk” – tréfálnak. Még a Kiscelli Múzeumban tartott aznap esti díjkiosztó előtti percekben is nevetve mondják aztán, hogy fogalmuk nincs a nyertesről. „Azért mindig betesszük egy borítékba a mi jelöltünk nevét, csak poénból.”

Az előző napokban pedig – mi mást tettek volna – járták a galériákat, gyönyörködtek a szerintük szinte példátlanul gazdag magyarországi kortárs képzőművészet remekeiben. Már csak azért is, mert mostantól nemcsak maguknak vásárolnak majd, hanem a Leopold Bloom Alapítványnak is gyűjteményt építenek, ezzel is támogatva a művészeket.

MAGYAR ALKOTÁSOK JOHNÉK MAGÁN- GYŰJTEMÉNYÉBŐL
Batykó Róbert: Troli 02. (2010, olaj, vászon)
Batykó Róbert: Zenit (2012, olaj, vászon) Esterházy Marcell: The End of the Long March (2011, fotó) Fülöp Gábor: Ladybug (2011, vegyes technika)

„Ha összejön egy ilyen kollekció, azt lehet utaztatni, és ez dupla támogatás egy alkotónak: egyrészt megveszik a művét, másrészt segítséget kap a nemzetközi ismertség elérésében” – mondja Müller Henrik, a Maurice Ward Group régiós vezetője, egyben a magyarországi Leopold Bloom Képzőművészeti Alapítvány kuratóriumi elnöke (ahogy John hívja: a boss), aki szerint ráadásul így talán más támogatókat is könnyebben be tudnak vonzani. „A mai napig mi vagyunk az egyetlen szponzorai a Bloom-díjnak, nagyon lesarkítva John szponzorálja magát” – nevet.

Marynak és Johnnak otthon, Dublinban mára komoly magánkollekciója gyűlt össze kortárs alkotásokból, a lakásukat és a cég főhadiszállását, sőt a különböző országokbeli irodáit is mind kidekorálták. Szenvedélyük kiteljesedésében közrejátszott, hogy amikor mint szállítócég-tulajdonosok elfuvarozták művész barátaik műalkotásait egy-egy kiállításra, akkor sokszor festményeket, szobrokat kaptak cserébe a szolgáltatásért.

Igazából így indult Írországban a fuvarozási üzletük, és otthon ma is piacvezetők műtárgyszállításban. Ugyan azóta már negyvenhárom országban van irodája a Maurice Wardnak, ám Írországon kívül csak Magyarországon szálltak be a hagyományos nemzetközi, légi, óceáni és közúti szállítmányozás mellett ebbe az üzletbe is.

Máshol ugyanis abszolút telített a műtárgyszállítási piac, olyan óriások viszik el évtizedek óta a nagy múzeumok és galériák megbízásait, mint a DHL vagy a Schenker. „A világon nagyjából hetvenöt óriási szállítmányozó cég működik, a legtöbb országban mi labdába sem rúghatnánk. Praktikus így, a kontinens két végén működtetni egy-egy műtárgyszállítót” – mondja John.

Magyar alkotásuk is jóval előbb volt már, minthogy a Leopold Bloom-díjat létrehozták volna. „Robi Batykó nagy kedvencünk régóta, de van pár képünk és szobrunk Fülöp Gábortól, Kis Róka Csabától és Szőllősi Gézától is, és fotónk többek között Esterházy Marcelltől, meg még jó pár fiatal magyar művésztől. De nem tudom, hogyan kell kiejteni a nevüket” – mondja Mary, előkapva egy szép füzetet, amibe, készülve az interjúra, kézzel felírta jó pár magyar képzőművész számára kimondhatatlan nevét.

Éppen Batykó Róbert volt egyébként a legelső, 2011-es Bloom-díj nyertese – pedig Marynek és Johnnak akkor sem volt köze az eredményhez. A zsűri elnökét választják csak ki minden alkalommal, jellemzően neves külföldi galériák, múzeumok éléről, bár jó ír hazafiként azt azért mindig elvárják, hogy legyen az illetőnek valamiféle ír kötődése. Így idén például Aoife Ruane, az írországi Highlanes Galéria, a droghedai és az északkeleti régió önkormányzati galériájának igazgatója volt az elnök, legutóbb pedig Mary McCarthy, a corki Crawford Art Gallery igazgatója.

Merthogy arra is jó ez a díj és a hozzá tartozó egy hónapos tárlat, hogy a külföldi szakemberek találkozzanak az itteni művészekkel. Több példa is volt már rá, hogy később meghívták őket – azokat is, akik éppen nem nyertek – külföldi kiállításra, valamiféle együttműködésre. Amúgy is kevés lehetőségük van a magyar művészeknek nemzetközi szaktekintélyek előtt bemutatkozni, miközben az efféle látogatói programok máshol állami feladatnak számítanak. A hollandiai Mondrian Fund például rendszeresen utaztat be az országba képzőművészeti szakembereket, szervez professzionális intézménylátogatásokat.

A méretes szobrokhoz jól jön a szállítási segítség
A nyertes alkotó éveken át tízezer eurót kapott, ám ennek ténylegesen az ötszörösét-hatszorosát elköltik Johnék a díjjal összefüggésben: a Maurice Ward vállalja a műtárgyszállítást, ők fizetik a budapesti kiállítás és a díjkiosztó gála költségeit (márpedig nem volt szerény, a kortárs tánctól a kézműves sörön át a finger foodig mindenféle jóval kényeztették a művészeket és a vendégeket). Mary és John – mint egyedüli filantrópok – minden anyagi segítséget megadnak a nyertesnek a külföldi kiállítása megszervezéséhez is.

Nem titkolt cél, sőt szinte elvárás ugyanis, hogy a Bloom-díjjal a zsebében a művész a nemzetközi színtéren is bemutatkozzon. A pályázatnak is feltétele, hogy szándéknyilatkozatot hozzon egy külföldi galériából vagy egy úgynevezett artist-run-space-től, amivel azt igazolja, hogy ha megkapja a díjat, képes egy kiállítást összehozni. „Ez időnként persze nehézség a fiatal művészeknek, és a legtöbb kiállítótér amúgy is hosszú időre be van táblázva” – mondja Kollár Dalma Eszter, a díj és a kiállítás művészeti vezetője.

Most mégis a korábbi átlagnál sokkal többen jelentkeztek a nyílt pályázatra, eddig hatvan-hetven jelölt szokott lenni, idén a mintegy 130-ból végül 96-an adtak be érvényes pályázatot, és közülük került ki a hét döntős, akik pályamunkáiból kiállítást is rendeztek a Kiscelliben (július 2-áig). „Nyilván vonzó volt, hogy idéntől nemcsak a nyertes, de a finalisták mind kaptak pénzjutalmat” – mondja Dalma. A nyertes hatezer, a többiek ezer-ezer eurós díjazásban részesültek, ez pedig a szűkülő itthoni anyagi támogatási rendszerben nagyon motiváló a fiatal művészeknek.

Idén például nem pályázhattak a friss diplomások a Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíjra sem, miután tavaly megszűnt, pontosabban a Demeter Szilárd-féle Petőfi Kulturális Ügynökségbe olvadt be a pályázatot bonyolító Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. Évekkel ezelőtt megszűnt az Aviva ötmillió forintos díja is. A Bloomon kívül lényegében csak a Strabag öt- és tizenötezer eurós Artawardjára (hosszú szünet után tavalytól újra), valamint az Esterházy Magánalapítvány 2009-ben alapított, ötezer eurós Esterházy Művészeti Díjára pályázhatnak a művészek.

„Kevés az ennyire rangos képzőművészeti díj Magyarországon, ráadásul attól, hogy a zsűri külföldi szakemberekből áll, nemzetközi figyelmet is kapnak a fiatalok. Nem belterjes a díj, teljesen független a hazai műkereskedelmi viszonyoktól” – mondja Einspach Gábor galériatulajdonos (az idei döntősök között ott volt az Einspach Fine Art & Photography egyik művésze, Dezső Tamás is). Gábor szerint példamutató, hogy az ír házaspár Magyarországon támogatja a képzőművészetet, és az is emeli a díj tekintélyét, hogy a Kiscelli Múzeumban állítják ki a döntősök műveit. „Az a legnagyobb büszkeségünk, hogy a mi díjunk független” – mondja John.

A korábbi díjazottak közül Batykó Róbert Amszterdamba ment egy évre ösztöndíjjal tanulni, a 2013-as nyertesnek, Nemes Csabának Rijekában volt kiállítása, onnan Krakkóba, egy nagyobb tárlatra kapott meghívást. Ember Sári a prágai Karlin Studiosban mutatkozott be, miután 2019-ben nyert. Az idei nyertesnek, Fusz Mátyásnak különösen jól jön, hogy a Maurice Ward átvállalja a szállítás költségeit: Olaszországban tervezi a bemutatkozást, és a portékái méretes installációk.

Az eddigi fődíjasok:
2011
Batykó Róbert
2013
Nemes Csaba
2015
Katarina Šević
2017
Németh Hajnal
2019
Ember Sári
2021
Szabó Eszter
2023
Fusz Mátyás
(Döntősök: Albert Ádám,
Asztalos Zsolt,
Dezső Tamás,
Hajas Katinka,
Trapp Dominika,
Vékony Dorottya)

A legnagyobb falfestmény
Szabó Eszter, a legutóbbi fődíjas tavaly falfestményt készített Szombathelyen, a június 16-ai Bloomsday hazai fellegvárában, ahol a helyi szervezők minden évben két új alkotással emlékeznek meg az ő Virág Rudolfjukról. (A mintegy ezeroldalas Ulysses ezen az egyetlen napon játszódik.) A képek egy-egy jelenetet idéznek fel a kötetből, és a terv az, hogy pár év múlva mind a tizennyolc jelenet elkészüljön. Ezzel Európa egyik legnagyobb szabadtéri kiállításává nőhet a murális műhely.

NÉHÁNY IDEI DÖNTŐS ALKOTÁS
Vékony Dorottya: Venus of Potato (2023, vegyes technika) Dezső Tamás: Az állhatatosság kertje (2020–2022, kinetikus asztal, fa, acélhuzal, mágnesek, antik metronómok, 19. századi herbáriumi példányok) Fusz Mátyás:
My Father Was not a Glassmaker és Holttér páncél (2022, gipsz, akril, fém) Fusz Mátyás, az idei nyertes Johnnal és Maryvel a díjkiosztón

„Az elsőt éppen Batykó Róbert festette, az ő galeristája, Pados Gábor hozott össze bennünket Johnékkal, és ők az ír nagykövetséggel együtt elkezdték támogatni a tervünket. Azóta általában a Bloom-díj döntősei közül kérünk fel egy alkotót, valamint mostanában egy-egy ír művészt is ideutaztatunk, tavaly Aideen Barryt, idén Garreth Joyce-t. És amikor tudnak, Johnék is eljönnek ünnepelni erre a polgárosult és bohém hangulatot ötvöző fesztiválra” – mondja Prieger Szabolcs helyi főszervező.

„Öregszünk” – legyint a régebben tényleg hajnalokig a művészekkel bulizó John, és reméli, hogy két lányuk lassan minél több alapítványi feladatot átvesz. Alice dokumentumfilm-rendező, Rose pedig édesanyja irányításával a Maurice Ward dublini művészeti részlegén dolgozik. Részben az ő munkájuk lesz, hogy kollekciót építsenek a magyar kedvencekből, Johnék pedig a magángyűjteményükből is bedobnak majd egyet-kettőt a közösbe, már úgyis alig fér el a dublini otthonukban a sok darab. Amúgy is szoktak kölcsönadni múzeumoknak, például Fülöp Gábor Ladybug című szobrát már többször, és Kis Róka Csabától vásárolt képeik is elhagyták már párszor Írországot.

A James Joyce-szal csupán névrokon Garreth Joyce készítette az egyik idei falfestményt Szombathelyen.

„A művészet nem maradhat szekrénybe zárva” – mondja John, hozzátéve, hogy ha majd elég nagy lesz a gyűjtemény, szeretnének belőle kiállításokat rendezni, már csak azért is, hogy azokban az években (minden másodikban), amikor nem osztanak Leopold Bloom-díjat, mégis jelen legyenek. Kiállítanák többek között a régi döntősök alkotásait is, és az sem zárható ki, hogy valahol állandó tárlaton mutatják majd be a kiválasztott magyar műveket. Például a Szombathelyi Képtárban – erről Leopold Bloom földijeivel félig-meddig már meg is egyeztek.

John és Mary – a cikk alapján – olyan életet élhet, amilyen csak nagyon keveseknek adatik meg: náluk az üzlet, a szenvedély és a család gyönyörűen összeér. Hálásak lehetünk, hogy a két filantróp szívügyének tekinti a magyar kortárs képzőművészetet, és hangot ad azoknak, akik nem tudják jól hallatni a sajátjukat. Köszönjük!

The post Nem maradhat szekrénybe zárva appeared first on Forbes.hu.