A hidegháború szuperhatalmi rivalizálásának egyik legismertebb fejezete az űrverseny: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió az 1950-es évektől kezdődően óriási összegeket, hihetetlen mennyiségű időt és energiát fordított saját űripara fejlesztésére. A versengés hatalmas technológiai előrelépéseket eredményezett, melyek utóbb nemcsak az űrben, hanem a hétköznapi életben is hasznossá váltak.

Az űrverseny végének az 1975-ös évet tekintik, innentől sokáig enyhültek a viszonyok, a lezárást követően azonban még évtizedekig megmaradt a világűrben Amerika és a Szovjetunió, majd Oroszország hegemóniája. A helyzet az 1990-es évek második felétől kezdett el megváltozni, az orosz űripar innentől egyre inkább leszakadt, Vlagyimir Putyin érájában pedig a helyzet csak tovább romlott. Az ukrajnai háború kirobbanása óta láthatjuk, hogy a maffiaállam a hadseregre is katasztrofális hatást gyakorol, és nagyon hasonló a helyzet az űriparral is.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem maradt sokáig rivális nélkül: napjainkra új hidegháború bontakozott ki, ezúttal Amerika és Kína között, amely a 2010-es évek második felében már a világűrre is kiterjedt.

Fontos különbség, hogy míg a korábbi űrverseny főként a presztízsről szólt, addig a mostani messze túlmutat a puszta propagandisztikus célokon, a hírnév erősítésén. A világűrben, az űrtechnológiában felfoghatatlan lehetőségek rejlenek, nem véletlen, hogy sok ország és vállalat igyekszik betörni a területre – még hazai cégek, sőt maga a magyar állam is próbálkozik. A kommunikációtól az űrturizmuson és az energiatermelésen át az aszteroida-bányászatig megannyi gazdasági potenciál vár bolygónk körül és más objektumokon.

Milyen fontosabb eredményeket ért el eddig Kína a világűrben, milyen további céljai vannak, és hova vezethet az új űrverseny? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Nem mehettek az űrállomásra, építettek sajátot

Az elmúlt évtizedek legfontosabb űrbéli szimbóluma a Nemzetközi Űrállomás (ISS), amelynek első szegmensét 1998-ban bocsátották fel. A létesítmény Amerika és Oroszország vezetésével működik, programjában viszont az Európai Űrügynökség, a Japán Űrügynökség és a Kanadai Űrügynökség is részt vesz. Az idők során a fedélzeten 21 ország űrhajósai fordultak meg.

Egy űrbéli hatalom, Kína viszont a kezdetektől kimaradt az összefogásból, ennek oka pedig az Egyesült Államok. Az ázsiai ország ugyan korábban, már a hidegháború alatt is végrehajtott űrmissziókat, az elmúlt 30 évben, az 1992-es emberes űrprogram indulásával ugyanakkor példátlan módon felerősödtek űrtörekvései, 2003-ban már az első tajkonauta is eljutott az űrbe. Peking céljai között szerepelt többek között a hosszú távú emberi jelenlét biztosítása a világűrben, azaz egy űrállomás létrehozása – ez tavaly év végére meg is valósult.

XINHUA / AFP Yang Liwei integet, miután kiszállt a Shenzhou V kapszulából Belső-Mongóliában 2003. október 16-án.

Noha a Roszkoszmosz és az ESA nyitott lett volna Kína felvételére az ISS-re, és egy idei az ázsiai állam is be akart kapcsolódni, az ötletet a Pekinggel való rivalizálás miatt az amerikai döntéshozók a kezdetektől ellenezték, 2011-ben ráadásul jogszabályi gát is keletkezett. A törvényhozás ekkor megtiltotta a NASA számára, hogy együttműködjön Kínával.

Pekingnek így alternatív megoldást kellett találnia. A saját űrállomás ötlete már az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején körvonalazódott, végül 2011-ben bocsátották fel a Tienkung-1 kísérleti űrállomást, amely 2018-ban csapódott irányíthatatlanul az óceánba, elég komoly nemzetközi felháborodást okozva. 2016-ban újabb kísérleti űreszközt indítottak el, ám a tervezett Tienkung-3-at végül nem építették meg.

Ehelyett 2021-ben elkezdődött a végleges, többmodulos Tienkung kialakítása, amelynek utolsó szegmense 2024-ben csatlakozhat fel. A létesítmény 2022 novemberére elkészült, jelenleg is működőképes, sőt már több expedíciót fogadott.

Külön kiemelendő, hogy az űrállomás teljesen saját, nemzetközi partnerek nélkül született meg, túlzás nélkül ez a kínai űrprogram eddigi legnagyobb sikere.

Ezzel párhuzamosan, az orosz és az amerikai viszony kiéleződésével az ISS veszélybe került: az ellentét egy ideje fokozódott már, de az ukrajnai háborúval még hangsúlyosabbá vált. Washington számára nyugtalanító lehet, hogy Oroszország és Kína űripari, űrkutatási együttműködése az 1990-es évek óta elkezdett látványosan fejlődni, és most nagyon úgy néz ki, hogy a Roszkoszmosz elsőszámú nemzetközi partnere rövidesen nem a NASA, hanem Kína lesz.

Új űrszövetség van kibontakozóban

Az első űrversenyt követő korszak meghatározó részét képezték a különböző űrbéli, nemzetközi összefogások. Ezek az erőforrások, technológiák és tapasztalatok megosztása révén jelentősen hozzájárulnak az űripar és űrkutatás fejlődéséhez, a változatos partnerségek ráadásul a diplomácia eszközeivé is váltak.

Az Egyesült Államok legfontosabb nemzetközi űrszövetségi rendszere jelenleg az Artemis Accords, amely a Hold, a Mars és más égitestek civil feltérképezését és használatát, valamint a nemzetközi űrjogot hivatott rendezni. A megállapodás neve nem véletlen: az újabb Holdra szállást megcélzó Artemis-program számára hozták létre, a szövetség tagja többek között Ausztrália, Kanada, Japán és Olaszország.

Hasonló partnerségeket ugyanakkor Kína is köt: bár az Egyesült Államok teljesen elzárkózik az együttműködéstől, a világ számos országa hajlandó összefogni Pekinggel. 2007 és 2011 között például Oroszországgal és Európával közösen hajtottak végre egy földi Mars-szimulációs projektet, ez volt a Mars500, Oroszország pedig az elmúlt években még szorosabbá fűzte űrügyi kapcsolatait Kínával, miközben elsodródott Amerikától.

ALEXANDER NEMENOV / AFP A sajtó munkatársai nézik a Mars500 program önkénteseit a Korolev Space Mission Control központjában 2011-ben.

Az ázsiai ország Európa és Oroszország mellett másfele is igyekszik kiterjeszteni befolyását: már 2008-ban elkezdődött a latin-amerikai államokkal való együttműködés, az utóbbi időkben pedig a közel-keleti nyitás is megindult. A folyamat legújabb fejezeteként Kína Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emirátusokkal kötött megállapodást.

A Perzsa-öböl országaival való összefogás keretében egyebek mellett űrhajósokat is küldhetnek a Tienkungra, de idővel más államok is bekapcsolódhatnak a létesítmény programjába. Úgy tűnik, az űrállomás az ISS mintájára nemzetközi űrállomássá fejlődik majd, ezúttal azonban Amerika maradhat ki a partnerségből. Igaz, ezt valószínűleg az Egyesült Államokban nem is annyira bánják, hiszen minden jel arra utal, hogy ahogy az űrszektor számos szegmensét, úgy az űrállomás-építést és üzemeltetést is igyekeznek kiszervezni a magánvállalatokhoz.

A kínai űrszövetség tevékenysége ugyanakkor nem fog az űrállomásra korlátozódni. Az amerikai mintát követve Kína egy nagyobb kihívásokkal járó, ám hosszabb távon elképesztő lehetőségekkel kecsegtető cél felé is kacsintgat.

Irány a Hold

Peking az elmúlt években nem pusztán az emberes küldetések terén alkotott kimagaslót, hanem a robotos misszióknál is. Csak hogy néhány példát említsünk az utóbbi időkből: 2019-ben elsőként juttatott űreszközt a Hold túlsó oldalára, 2021-ben pedig sikeresen landolt egy marsjárója a vörös bolygón – ez eddig csak Amerikának és a Szovjetuniónak, illetve Oroszországnak jött össze.

Az ilyen küldetések azt jelzik, hogy Kína szép lassan, de méltó űrbéli riválisa lesz az Egyesült Államoknak.

A missziók egyben azt is sugallják, hogy az idegen égitesteket, így a Holdat, a NASA, illetve az amerikai űrvállalatok nem fogják tudni teljes egészében kisajátítani.

China National Space Administration (CNSA) / AFP A Kínai Nemzeti Űrügynökség (CNSA) által július 15-én közzétett marsjáró-felvétel a Marc felszínéről 2021. július 12-én.

Nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész emberiség történetének egyik legnagyobb bravúrja volt, hogy az 1961-ben elindított Apollo-programban néhány évi kutatás és fejlesztés után, 1969-ben sikerült asztronautákat küldeni a Holdra. A hidegháborús űrverseny egyik, ha nem a legnagyobb kérdése volt, hogy végül melyik nagyhatalom tudja majd elsőként megvalósítani az emberes landolást, sok szakértő értelmezése szerint épp az Apollo-programmal vált Amerika az űrverseny végső győztesévé.

Fontos különbség azonban a bő 50 évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy a Hold és más idegen objektumok potenciális meghódítása messze túlmutat az erőfitogtatáson. Az űripar a 2020-as évekre virágzó ágazattá fejlődött, és rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség – a Hold például temérdek nyersanyagot adhat, az égitestről pedig további objektumok elérése válhat egyszerűbbé.

Az Apollo-program idején még elképzelhetetlen volt a tartós emberi jelenlét kialakítása a Holdon, de napjainkra ez egyre reálisabb célnak tűnik, az Artemis-program egyik hosszabb távú feladata is éppen egy holdbázis létrehozása. Az Artemis-3 keretében 2025-ben juthat el újabb ember a Holdra, ám Kína sem akar lemaradni: az elvárások alapján partnerei támogatásával 2030 előtt küldene űrhajósokat az égitestre.

Ezekkel a küldetésekkel már egyértelműen az emberi megtelepedést készítik elő. Egy új korszak, az űrkolóniák idejének hajnalát éljük, akár a mi életünkben kiépülhet az első űrgyarmat, mégpedig égi kísérőnkön, amerikai és kínai irányítással.

Encyclopaedia Britannica / UIG / Getty Images Charles ‘Pete’ Conrad az Apollo-12 űrhajósa az Egyesült Államok zászlajával 1969-ben.

Űrháborúk kora

Kína űrtechnológiai előretörését a nyugati világból egyszerre szemlélik csodálattal és aggodalommal. A közelmúltban maga Elon Musk, a világ egyik legnagyobb űripari vállalatának, a SpaceX-nek a feje is elismerően nyilatkozott az ázsiai ország űrprogramjáról, eközben viszont amerikai tisztségviselők rendszeresen kifogásolják Peking űrpolitikáját, elsősorban azért, mert Kínában a katonaság felügyeli a harcászati és a civil űraktivitást egyaránt.

2007-ben komoly felháborodást keltett, amikor Peking egy műholdak ellen kifejlesztett rakétát tesztelt, megsemmisítve egy, már nem működő űreszközét – ezt megelőzően utoljára Amerika végzett hasonló kísérletet, még a hidegháború alatt, 1985-ben. A kínai teszt miatt sok, a többi műholdat veszélyeztető törmelék szabadult fel, számos nemzet nemtetszését fejezte ki attól tartva, hogy nő a katonai befolyás a világűrben.

Ma már tudjuk, hogy az aggodalmaknak igenis volt valóságalapja: Kína azóta is több, katonai jellegű missziót hajtott végre az űrben, Donald Trump alatt pedig az Egyesült Államok komoly űrfegyverkezésbe kezdett, még űrhaderőt is felállítottak a hadseregen belül.

Félő, hogy idővel az űr a konfliktusok egy új helyszínévé válik majd, egyik oldalon Amerikával és annak szövetségeseivel, a másik oldalon pedig Kínával, illetve támogatóival.

A probléma egyik legfőbb forrása, hogy a nemzetközi űrjog finoman fogalmazva rendezetlen, számos nézeteltérés ebből gyökerezik. A műholdakat például az Egyesült Államok és Kína mellett sok másik ország is rohamtempóban bocsátja fel mostanában, ezek az űreszközök viszont elhasználódva gyakran a pályán maradnak, űrszemétként pedig aztán veszélybe sodorják a még működő szerkezeteket. Amennyiben az emberiség a későbbiekben is zavartalanul használni akarja a műholdakat, az űrszemét kérdését szabályozni kell, és ehhez Amerika és Kína képviselőinek is szükséges lesz egy asztalhoz ülniük.

Hasonló módon a világűr nyersanyagainak felhasználásával, az idegen égitestek kiaknázásával, valamint az űrbéli fegyverkezésekkel kapcsolatban is egységes, nemzetközi jogszabályokat kell lefektetni, máskülönben az űr végtelen előnyeinek kihasználásáért folyó küzdelem, illetve az Amerika és a Kína között eleve meglévő feszültségek új, akár a Földre is kiható politikai és gazdasági eseményeket indíthatnak el. Most még sci-finek tűnik, de talán már nem is olyan távoli fenyegetés egy űrháború kirobbanása.

The post Űrháborúk kora várhat az emberiségre first appeared on 24.hu.