Nagy a balhé a Hajógyárin, egész nap szívtam a port, este pedig halálra fagytam – ilyesmi címmel terveztem leadni az első napi Sziget-összefoglalómat. Ehhez képest balhétlanul, portalanul, fagytalanul telt a csütörtöki nyitónap. És enyhén szólva sem telt házzal, de legalább kényelmesen, amiről még meglátjuk, tartja-e magát keddig, vagy akár csak szombatig is. Párhuzamos valóságok? Az utolsó NER-mentes év? 7-kor ott kell hagyni a nagyszínpadot?

Amiről mindenki beszél

Ha nem is minden ízében, de néha azért egy-egy balhé be tudja lökni a hájpvasutat a K-híd elrozsdásodott sínein. Ez, ha másban nem, abban azért segít, hogy elhiggyük, erre a pár napra tényleg a Sziget körül forog minden.

Sokan próbáltak magunknak fogást találni az immár harmincéves fesztiválon a halálba inflálódott pultáraktól kezdve a propgandamédia szokásos LMBTQ-felhördülésén át a menetrend szerinti lokálklíma-katasztrófás porhelyzetig. De valahogy csendesen, vidáman zajlott az első nap, nem roskadt szét az indulónapi infrastruktúra a rajt terhe alatt. Még ha finoman szólva sem érződött úgy, hogy máris bizonyítania kellene a rendszernek. Sehol nem sanyargatott tömegnyomor, sorban állás elvétve alakult ki a fontosabb színpadoknál, és úgy általában

Megtaláltuk a Sziget legolcsóbb tételét

Így hát az egyetlen fókusztéma az első napon egy – szerintem – szerencsétlenül címzett és megfogalmazott kérdés volt, mit szólna hozzá Gerendai Károly, ha NER-közelbe kerülne a fesztivál? Az alapító és kisebbségi tulajdonostársai idén adtak túl a maradék részükön is az amerikai Providence felé. Ha nagyon cinikus akarnék lenni, egy Florence and the Machine-rajongó napijegyesnek is legalább ugyanekkora relevanciája van ebben a kérdésben.

A másik, hogy ez a kérdés úgy szólt volna jobban, hogy „milyen médiapolitikai célt szolgálhatna egy hasonló fesztivál megszerzése?”.

Mostani szemmel, ahol a Sziget ma is Magyarország egyik, ha nem a legmenőbb márkája, és ahol Kádár Tamás főszervező is úgy fogalmaz, hogy „a Szigethez kapcsolódó nemzetközi konnotációk lényegesen jobbak, mint most az országimázsunk”, a NER közeledéséről szóló „városi legendákon” pedig csak nevet, ráadásul amerikai háttérországgal a Providence nagy fesztiválportfóliójában, ahol a nyereségesség elérése a cél  – nos, ezek finoman szólva sem intő jelek.

Innen nézve a NER színre lépésének technikai esélye tényleg a nullához közelít, és finanszírozási oldalról is ésszerűtlen befektetésnek tűnik egy multikulturális, kifejezetten a szabadság és elfogadás jegyében tartott fesztivál tulajdonosi körébe pont NER-közelből beszivárogni.

Az viszont kétségtelen, hogy a Fidesz médiapolitikájának pont inkább a birtoklás a főbb eleme. És hogy bőven láttunk már hasonló kaliberű húzásokat a magyar rádiós piac legyalulásától kezdve az Index időzített bombáján át a Libri és az MCC frissnek tűnő, de már évek óta tartó ügyéig.

A Szigetet, úgy tűnik, távolról kerülik el a hasonló sztorik. Már ha azt nem számítjuk annak, amikor pár éveaz állami támogatások mértéke, valamint a Sziget Zrt.-s rendezvényeken futó Orbán-beszédek, idén pedig Demeter Szilárd – Kádár szerint félremagyarázott – kijelentései miatt keringtek a vészmadarak. Csak hát az efféle helyzetek mindig szerves részei egy Sziget-méretű rendezvénynek. Velük és nélkülük sem tűnik úgy, hogy az bármit érdemben változtatna a NER megérkezésének esélyein. De lehet, csak túl naiv vagyok.

Amiről kár volt lemaradni

Az idei headlinerlista (értsd, főműsoridős nagyszínpados fellépők) Billie Eilishen kívül sajnos egyáltalán nem vádolható időszerűséggel. A 21 éves popfenoménen kívül mindegyikük visszatérő fellépő, többen már sokadik alkalommal járják meg a fesztivált, ráadásul már nem is karrierjük csúcsán vannak. Amíg a Florence and the Machine harmadik alkalommal forgatott szigetes reklámfilmet több tízezer ember előtt, ezzel egy időben a svéd Viagra Boys annak rendje és módja szerint vérzett el harmadsátorral. Pedig a napszemüveges posztpunkbanda remek formában volt, már amennyire ez egy ennyire szétcsúszott csőcselék hatását keltő bandáról elmondható.

A közönség a szaxofonnal kísért zúzdát egy ponton spontán fekvőtámaszversennyel díjazta, ami szerintem mindent elárul a hangulatról.

A Viagra Boys koncertje csütörtök este a Szigeten. Fotó: Sziget fesztivál // Facebook

Az is jól járt, aki már kora délután a nagysátornak szavazott bizalmat. A Destroy Boys és a Los Bitchos izgalmas, kurrens feministabandák, a kettő között mindenképp megérte végigbólogatni a Foalst. Oxfordi gitárzenéjüknek a második szigetes koncertjükön is jobban állt a napsütés, mint az éj leple, Yannis Philippakis pedig még mindig a brit indieszakma egyik legkarizmatikusabb frontembere. A Wake Me Uptól a What Went Downig biztos hanggal és pengetésekkel vezényelte a show-t.

Hogy mi piszkálja a csőröm?

A 2490 forintos budgetmenünek hazudott pizzaszeleten és a 800 forintos repoharan (amiből 400 forint fix díj, megőrülök) túl most valami más.

Az idei Szigetre szinte biztosan igaz lesz, hogy párhuzamos valóságokban fog zajlani. A kockázatmentes headlinerek jól odavonzzák majd minden este a nagyszínpad elé a tömeg nagy hányadát (bár lehet, jól is néznénk ki, ha nem így lenne), előtte, közben, utána pedig a többi helyszín szépen térdre kényszerül, ahol egyébként jobban sikerült szórni az olyan előadókból, akik ma izgalmasabb névnek számítanak a szcénában. Célközönség ide vagy oda, nem segítenek ezen a Florence-Viagra Boys-féle ütközések sem,

de az én konteóm inkább a brutális jegyárakban talált magának biztos talajt.

Hiába kommunikálja a Sziget magáról, hogy érdemes elveszni a programban, meg hogy a bérletárak átlagnyaralásokkal vetekszenek. Igenis létezhet az az árszint, ezek szerint 30–40 ezer forint per napnál, amikor már tényleg megfontolod, hogy töltöd el azt a pár órát. És nem biztos, hogy a nagy durranás helyett bevállalod a kisebb, de frissebb, érdekesebb fellépőket, amiből aztán simán születhetnek fél- és harmadházak. De ne nekem legyen igazam.

Mondok valami szépet is

Ahogy már írtam, a nyitónapi felszereltség idén mindennél meggyőzőbb volt. Ahogy érezhetőbben több jutott látványelemekre is a neonfényes szivárványalagúttól kezdve az immár épületként felhúzott ajándékboltig.

Kétszer mentem ki vécére, és csak azért felejtettem el majdnem írni az angolvécéblokkokról – hiszen az a legjobb, ha nem a vécéről kell beszélni –, mert mindben rendben volt.

Még vegyük talán hozzá Florence Welch ruháját (nem a vécékhez). Tényleg káprázatos volt benne, ahogyan mezítláb szaladgálva lakta be széltől szélig azt a több mint ezer négyzetmétert.

Florence Welch ruhája a Florence and the Machine csütörtök esti Sziget-koncertjén. Fotó: Sziget fesztivál // Facebook

Ezt ma ki ne hagyd

Ma dél körül haladt át a K-hídon a 30 éves Sziget tízmilliomodik látogatója. Akinek bizony ugyanúgy szembe kell majd néznie a fenti dillemával – mármint nem azzal, hogy NER-közelbe kerül-e a Sziget. Szóval szerintem egyértelmű a válasz: ne menj oda kezdésre Imagine Dragonsre. Előtte mindenképp nézd végig a brit zeneipar egyik legnagyobb szenzációját, a friss Mercury-jelölt Loyle Carnert 20:30-tól a nagysátorban,

akinek grime-mal és jazzel kevert hiphopja a Glastonburyről is úgy hírlett, hogy kihagyhatatlan esemény.

Már ha persze nem direkt az Imagine Dragons miatt mész ma ki, nem akarok beleszólni semmibe.

És büszkén jelenthetem, hogy a Sziget elmúlt éveinek legjobban sikerült története mindenképp a Colosseum. A technós helyszín hangrendszer mára teljesen kifogástalan pompájában lüktet, a fényjáték nem tolakodó, amiért szerintem minden jó rave-parti titka, a raklapos dizájn pedig még mindig jóleső meglepetést okoz (lásd a borítóképen). Nem kell félni, nem csak hardcore arcoknak szól.

The post Hol a balhé, a por és a NER a Hajógyáriról?! – Sziget fesztivál, 1. napi beszámoló appeared first on Forbes.hu.