Skócia imádta, nem felejti. Dvořák babzsákon, klezmer, tangó, magyar est Schiff Andrással és skót lánykórussal – minden volt, de legfőképp elképesztően lelkes közönség és frenetikus siker az Edinburgh International Festivalon. Fischer Iván három nap alatt négy koncerten sok mindent felvonultatott abból, amit társulatával a komolyzenéről és arról gondol, hogy hogyan érdemes azt 2023-ban előadni. Minden koncertjük más okból lett nagy dobás, és még csak most következik London és a híres The Proms fesztivál a maga hatezres közönségével.

„Hallottam róluk, barátaim akartak rá jegyet venni, de már nem kaptak” – egy random szendvicsbár pultosa sajnálkozott így csütörtök délután, miután megtudta, épp milyen programra megyek Edinburgh több tucatnyi eshetősége közül aznap este. A csütörtöki már a negyedik egymást követő BFZ-koncert volt az Edinburgh International Festival (EIF) programjában, addigra a későn ébredőkhöz is eljuthatott a híre, hogy a városban turnézik – sőt úgynevezett residency meghívással napokig táborozik – Fischer Iván együttese. Messze nem személyes elfogultságból: a világ egyik legjobb szimfonikus zenekara.

Tavaly elhozták például a legrangosabb zenei szaklap, a Gramophone díját, miután a szakmai zsűri a világ tíz legjobbja közé jelölte, majd a nemzetközi közönség a legeslegjobbnak szavazta meg őket. Ki tudja, hányadik elismerésük ez már fennállásuk negyven éve alatt, de Az év zenekarának lenni nagyon nagy szó, teljes joggal büszkék és boldogok is tőle.

Tudják, hogy mennyire jók, tudják, hogy mennyi munkát kell beletenniük pusztán ahhoz is, hogy szinten maradjanak, és tudják, hogy nekik mindig valami extrát is kell hozniuk. Hozzászoktatták a közönségüket, hogy ők azok, akik miközben világklasszis virtuozitással és pontossággal játszanak, minden koncertjükön meghökkentő dolgokat is művelnek.

Holnap is jövök!

Edinburgh komolyzenei hangversenyei a helyismerettel rendelkezők szerint általában konzervatívabb közönséget vonzanak, mint mondjuk a londoniaké, így el lehet képzelni, mit érezhettek, amikor a BFZ (angol rövidítéssel BFO) első estéjén a zsöllye széksorai helyett babzsákok terítették be az Usher Hall koncertterem alsó szintjét. Csinos középkorú párok huppantak le a megszokott székek helyett az amorf puttonyokra, és ez csak a kezdet volt. A három nap négy koncertje nemcsak rendkívül okosan megkomponált ívben rajzolta fel, mi mindenre képes a Fesztiválzenekar, de azt is bizonyította, hogy Fischer Iván váratlanul ledobott zenei és előadóművészi bombái bármilyen közegben működnek.

+ 7 kép a galériában + 7 kép a galériában A BFZ elvarázsolta Skóciát | Fotók: Zentai Róbert (10 kép)

Úgy megy haza a teremből a közönség, mint ahogy most a második babzsákos koncert után vetette oda például Bujtor Balázs hegedűművésznek egy átszellemült idegen: „Életem koncertje volt, holnap is jövök!” Más egy életre Fischer Iván bűvkörébe kerül, ez is többekkel megtörtént már.

A BFZ-alapító karmesternek nemcsak a zenészei körében van elképesztő respektusa, de a zenekart szponzoráló és a külföldi koncertekre is időnként őket elkísérő támogatói klub tagjai között is. Egyikük, Csépe Valéria pszichológus, akadémikus, agykutató Edinburgh macskaköves utcáin sétálva fejtette ki másnap, hogy szerinte ennek mi az egyszerű oka: „Aki egyszer belelép Iván aurájába, az nem jön onnan ki. Mi negyven éve ott vagyunk.”

Nyitó falatok

Az augusztus 8-i nyitókoncert rögtön megpróbált mindent kontextusba rakni, és egyben el is helyezte a zenekart az Edinburgh-i fesztivál egy elég magas polcán. Rendhagyó, beszélgetős koncert volt, ahol a színpad közepén Fischer Iván mellett nem más, mint Nicola Benedetti ült, az EIF igazgatója, maga is neves hegedűművész. Nem leplezett elragadtatással arra volt kíváncsi, hogy Fischer szerint milyennek kell lennie a jövő zenekarának. A választ a BFZ koncertjei tisztán kijelölik, de most – a maestro szerethetően magyaros angolságával és a maga impulzív módján – szavakban is mindenki megkapta:

„Száz zenész ül sötét ruhában, évszázadok óta szigorúan ugyanabban az alakzatban a teremben. A karmester szótlanul és frakkban dirigál, mereven emelgeti a pálcáját. A zenekar ugyanazt a zenét adja elő estéről estére, mindenki ugyanabból a 200-300 évből választ darabot Haydntól Messiaenig. A közönség komor arccal ül, lepisszegik, ha valaki örömében tapsol, mert azt se lehet akármikor. Ha így folytatják, 100-200 év múlva nem lesz belőlük semmi, kihalnak. Ezért kell az egészet megreformálni.”

Ehhez a hozzáálláshoz egy karót nyelt sznob közönségen kívül valószínűleg mindenki szenvedélyesen tud kapcsolódni, hirtelen megnyílnak az utak a zene szeretete felé – ezt érezni minden egyes koncertjükön. A megreformálásnak Fischer Iván értelmezésében rengeteg módja van. A repertoárt például nemcsak felfelé, az esetenként elég nehezen befogadható kortárs felé lehet nyitni, hanem időben visszafelé haladva is. Ezúttal jó mélyre nyúlva, a 16. századi Claudio Monteverditől hozott vidám kis reneszánsz dalocskákat. A zenekar barokk zenéhez értő alakulata ehhez külön barokk hangszereket utaztatott ki a hangszeres kamionnal, aki meg nem játszott, az énekelt hozzá.

Ez megint csak ritkaság és merészség egy klasszikus szimfonikus zenekartól, nem sokan merik megcsinálni. Talán tartanak a fanyalgó kritikusoktól, akik szerint valaki vagy énekelni tud profin, vagy hangszeren játszani. Csak közben nem veszik észre, mekkora felszabadító ereje van az éneklésnek magukra a zenészekre is, akik aztán minden más darabot is extra élvezettel tudnak eljátszani. És azt se felejtsük, hogy ez a zenekar mindent a tökélyre próbál fejleszteni, minőségi kompromisszumokat nem szeretnek kötni. Fun fact: a délelőtti próbán még a szép barokkos pukedlizést is rengetegszer elgyakorolták, mert a meghajlásnak is tökéletesnek kellett lennie.

Argentin tangót, klezmert vagy erdélyi népzenét sem játszik minden szimfonikus zenekar. A BFZ ezt is rendszeresen csinálja, klezmert például elhagyatott magyarországi zsinagógákban szoktak előadni. Egyrészt mert vannak zenészeik, akiket ezek a műfajok izgatnak igazán, és mert Fischer Iván mindent elvisel, csak az egyhangúságot nem. Így aztán a skóciai közönség is átélhette, milyen, amikor néhány fős formációkban követik egymást a különböző stílusok és műfajok. Egy közös volt bennük: ugyanazzal a bravúrral, ugyanazzal a technikai tudással és ugyanazzal az érzelmi töltettel szólaltak meg, mint amikor a komplett zenekar a Mahler vagy Brahms darabokat szokta előadni.

Dvořák lazulással

Az első este leghangosabb sikerét talán Dvořák 8. szimfóniája hozta el. A közönség továbbra is babzsákokon ült, de már a zenekar is lejött a színpadról, este 10-kor farmerban volt és pulóverben, mindenki vegyült a nézőtéren, ahogy a magyarországi Midnight Music koncerteken szokott (ott tényleg majdnem éjfélkor). Itt az Inside out nevet kapta ez a formátum, mondván, minden kifordítva van, a közönség belülről éli át, ahogy tőle fél méterre jobbra és balra muzsikálnak.

Különleges élmény (én a timpani és a bőgők között ültem félúton), egyszer mindenkinek át kell élnie, ez is a reformkísérletek régi eleme. Fischer Iván ráadásul most egészen elemében volt. Mindig szórakoztató, amikor sztorizgat a darabok között, de ezúttal végig narrálta a szimfóniát. „Elég boldog ez?”, „Elég tüzes így?” – időnként ilyen kérdésekkel állította meg a zenekart a közönséghez fordulva, majd újra játszatott bizonyos futamokat és bírta stílusgyakorlatra zenészeit.

Így hallgatni egy hosszabb zeneművet, megint csak rendhagyó élmény. Biztos van, akinek nem való, aki nem érti, mit kell rajta magyarázni, de ez nem is nekik van kitalálva. Hanem elsősorban fiataloknak, akiknek érdemes fogni a kezét, akik hálásak, ha megmutatják nekik egy szimfónia szerkezetét, és akiket felszabadít, hogy kicsit sem kell feszengeniük. A művészi érték ettől még pontosan ugyanúgy ott van, és annak az esélye is, hogy azok is betérnek a koncerttermekbe, akik addig messzire kerülték.

Végignézve a skóciai babzsákos társaságot, itt idősebbek is kuporogtak, de őket is elkapta a lelkesedés. Öröm az arcokon, nevetések játék közben, szemkontaktus és egymásra mosolygás zenészek és hallgatóik között, kölcsönös élményszerzés. Ahogy később a zenészek közül is többen elmondták: „Minket is feltölt. Iván vicceseket mond, és tudjuk, hogy olyat csinálunk, amire másnap is emlékezni fognak.”

És ilyesmit mondott Nicola Benedetti, amikor egy nappal később elcsíptem a backstage-ben. „Ilyet más nem nagyon tud, Iván fantasztikus ember, az ő zenéjük a mélyből szól.”

Klasszikusok csavarral

Mondanám, hogy a harmadik és a negyedik koncert már eggyel hagyományosabb volt, de nem lenne a BFZ az, ami, ha minden szokványosan történne.

Nehéz rangsorolni, de nekem talán a magyar est volt a legszebb: Bartókkal, Kodállyal, egy fantasztikus skót lánykórussal és persze Schiff András játékával, amint Bartók 3. zongoraversenyét adja elő. Az Angliában élő Sir Schiff már csak azért is csemege, mert ha őt akarjuk hallani, mindenképp át kell lépni az országhatárt, Magyarországon sok éve nem hajlandó fellépni. (Néha elég Eisenstadtig menni, én egy éve például így tettem, ott is szokott nyaranta koncertet adni, de a Fesztiválzenekarral most a hétvégén Londonban, a Promson is újra együtt játszanak.)

De nem ő volt az egyedüli sztár: népzenét olyan lágyan, finoman, mégis táncházi extázissal játszani, ahogy a BFZ népzenei triója tette (természetesen itt is speciális, népi hangszerekkel, amit külön erre utaztattak ki), soha nem hallottam még. Kádár István hegedűművész, Szabó András brácsás és Fejérvári Zsolt bőgős produkciójától (utóbbi egy ponton a vonóját is elhajította, és kézzel csapott a húrok közé) láthatóan azt is elkapta a hév, aki nyomokban sem talál magyar zenét a kollektív memóriájában.

Ezek után a Román népi táncok Bartóktól, az est végén a Galántai táncok Kodálytól szokásosan elsöprő volt, az meg kifejezetten megható, amikor magyarul nyilvánvalóan nem tudó skót lányok Bartók dalokat énekeltek, végig fejből. A Scottish National Youth Choir Kodály módszerrel tanul, és elképesztően sokat gyakorolhatta a fülüknek tökéletesen idegen Hét egyneműkar szövegeit.

A magyarul nem tudó közönségnek az angolra fordított és kivetített népi szövegek furcsasága valószínűleg mókás és egzotikus élményt adott. Nekünk, magyar füleknek meg tényleg maradandót. Amikor skót kislányok ritmusosan éneklik sokszor egymás után, hogy „tyúk a cipót csipegeti, tyúk a cipót csipegeti”, akkor le a kalappal előttük. Volt némi döccenés a tyénél, de ijesztően jól csinálták.

Állva is lehet zenélni

Az utolsó Edinburgh-i este Weber és Mendelssohn darabokról szólt szólistaként egy 2001-es születésű svéd hegedűzsenivel, Fisher a mindössze 22 éves fehérorosz-kirgiz származású, de már Stockholmban született Daniel Lozakovichot hívta meg. Emlékezetes összjáték volt, de még emlékezetesebb megint az, ahogy a karmester kicsit megkeverte a lapokat. Rögtön az est elején a négy kürtös például a zenekar fölötti karzaton jobb és bal szélen a többieknél jóval magasabban állva kezdte fújni a hangszerét. Látványnak sem volt utolsó, de A bűvös vadász nyitánya (Weber) így igazi sztereóélményben szólalhatott meg.

Hasonló csavarból a végére is jutott, a záródarab – Mendelssohn Skót szimfóniája – állva zenélésbe torkollott. Fischer Iván szép sorjában minden szólamot felállított a székéből, legutoljára azokat is (cselló), akiknél szinte fizikai képtelenség állva megszólaltatni a hangszerüket. Ha van ünnepélyes lezárás, akkor ez az volt.

És még nincs vége a Fesztiválzenekar brit turnéjának: szombaton és vasárnap a londoni The Proms fesztiválon játszanak. Ha Edinburgh-ben nagy volt a BFZ sikere és koncertjei sajtóvisszhangja, Londonban még felfokozottabbak a várakozások. Az 1895 óta megrendezett többhetes nyári komolyzenei fesztivál esténként 6000 embert terel a Royal Albert Hall arénájába – szombat reggel a Fesztiválzenekar esti koncertjére még három darab jegyet lehetett kapni (elfogyott). Élménybeszámoló és néhány kulisszatitok hamarosan.

The post A leglazább arcát mutatta meg a Fesztiválzenekar, olyat csináltak, amire másnap is mindenki emlékszik appeared first on Forbes.hu.