Azt már gyerekként megtanultam, hogy az állami ünnep a többség bulija. Nem a számszerű, hanem a politikai vagy hatalmi többségé. Az ő érdekeit, ízlését, szűk nagyvonalúságát vagy bő kicsinyességét tükrözi, mindenki másnak a megadott kereteken belül kell megtalálnia a maga kisebb, lazább, felszabadultabb ünnepecskéjét. Már persze ha van hozzá kedve, energiája. Én magam is voltam az ünnepi élőkép része, felvonultam az országosra duzzadt álarcosbál statisztájaként augusztus 23-án. Máig emlékszem arra a furcsa, tán mégiscsak a büszkeségre hasonlítható érzésre, ami a dísztribünnél fogott el, amikor annak rendje és módja szerint elcsattogtunk a meghívott pártfunkcionáriusok előtt. Utóbb szégyelltem is magam ezért, hiszen amúgy nevetségesnek éreztem az egész igyekezetet, a román diktatúra sürgölődését, hogy szebbnek és erősebbnek tűnjön a saját szemében. De a szereplés után már jöhetett a mi körünk, sör és miccs, strand vagy kirándulás a közeli tóhoz, hogy kiáztassuk magunkból a felszabadulás kötelező ünnepélyességét.