Elhunyt Fahidi Éva, holokauszt-túlélő, író, színész. Májusban adott nagyinterjút a Forbesnak. A nyomtatott kiadásban megjelent beszélgetés szerkesztett változatát tesszük most közzé, hogy emlékezzünk rá és arra, amit jelentett.

Kedvenc, barna karfás szófáján ül, büszkén mutatja emléktárgyait és családi fotóit. Ez a legkedvesebb szeglete a lakásnak, innen az egész szobát belátja, és szerelme, Bandika (90) is csak egy karnyújtásnyira van. Éva a kilencvennyolcadik évében jár, de mosolyában még mindig gyermeki játékosság bujkál. Elegáns manikűrt és sminket visel, hevesen tiltakozik a magázási kísérletem ellen, az interjú után pedig tornázni fog.

Forbes: Szoktál még táncolni?

Fahidi Éva: Táncolni nem szoktam, de tornázni muszáj. Kétnaponta. Amikor a Sóvirágot próbáltuk a Tünet Együttessel, még aktívabb voltam, Cuhorka Emese, a táncpartnerem inspirált. Gyönyörű, finom volt vele a munka. Minden istenáldott nap próbáltunk, aztán vége lett, mert Emese elment babázni. Én még folytattam volna. Most már kicsit ellustultam, inkább csak nézek. Ahova lehet, megyek, főleg koncertre meg táncszínházba.

Pedig úgy tudom, az Auschwitzban történtek után hosszú ideig nem tudtál zenét hallgatni.

Hát persze! Nagyon meg voltam sértve, a zenére haragudtam a legjobban. Még egy fekete lemezt se vettem magamnak. Nekem a zenére lett volna beállítva az életem, zongorista akartam lenni, de annyira fájt a gerincem a táborban való sok cipeléstől, hogy nem tudtam többé ülni. Pedig egy zongoristának öt-hat órát kell naponta ülnie, ha fejlődni akar.

Aztán Pozsony visszaadta nekem a zenét. Szlovákiában lakott az a nagybátyám, aki életben maradt. Na, ő összeszedte a család maradékát, és elvitt bennünket oda. Rimszkij-Korszakovra mentünk. Nagyon jó kis operaház meg balettkar van Pozsonyban, lehet járni akár minden nap, falkában, mint a fiatalok.

Érdekes, hogy épp a zenére volt benned sértettség. Más emlékek is gyakran visszajönnek?

Mindennap eszembe jut valami. Személyes sérelem, hogy nem tudok ülni, és emiatt rengeteg álmomról le kellett mondanom. És az emberek. A közösség. Emlékszem, mekkora ajándék volt, amikor az Anikónak, aki alattam járt a debreceni zárdában, váratlanul megszületett a gyönyörű kisöccse. Úgy örültünk neki! Dehát az a kis legény kétéves volt a deportálások idején, nem nagyon vacakoltak vele, bevágták a gázba.

És ez volt a kis Gilikével is, az én nyolc évvel fiatalabb kishúgommal. Óriási boldogság volt nekünk az a gyerek. És akkor, ahogy ott a rámpán elváltunk, az anyám megfogta a kezét, és szépen engedelmesen besétáltak a gázba.

Csak ne legyen botrány, ne törjön ki pánik.

Ezektől az emlékektől nem lehet szabadulni. Nagyon sokat járok vissza, voltam vagy kilencszer. Bandika is elvitt engem.

„Annyi szeretetet kaptam, hogy az az egész életemet bevilágította, még a történtek ellenére is.”

Mármint Auschwitzba? Miért jársz vissza?

Mindig keresek valamit. Nem tudom megmondani, hogy mit, de határozottan keresek. Azt hiszem, valami olyat, ami segít megérteni, hogy történhetett meg ez az egész. Azóta az egész területből egy nagy, lengyel kezelésben lévő állami múzeum lett, és mindenre hasonlít, csak arra nem, ami korábban ott volt. Egy karikatúra az egész. Ez egy külön nagy gombóc, amit meg kell emésztenem.

Mások is visszajárnak?

Igen, van egy ilyen közös érzés, de van, akinél ennek az ellenkezője igaz. Más is visszajár, és még olyan is van, aki táncol ott a helyszínen.

Tessék? Te is szoktál táncolni, ha visszamész?

Ez adódik magától, mert az ember nagyon sok mindent ki tud fejezni tánccal. És aki egyszer erre rájön, az alkalmazza és gyakorolja. Az én táncomban is az érzelmek, az én történetem van benne.

Szerinted minek köszönhető, hogy fel tudtál állni ebből a traumából?

Ezt csak a közösség erejével lehet. Mert annak nincs értelme, hogy „én”, csak annak van, hogy „mi”.

Amikor ott voltunk a táborban, én voltam az egyik legidősebb kislány, és körülöttünk minden gyereknek eltűnt a családja. És bár ismertük egymást otthonról, most újra meg kellett ismerkednünk egy másik minőségben.

Engem nagyon motivált, hogy felelősnek éreztem magam a többiekért. Hogy ha megy a hinta, nekem kell megfognom, nehogy átforduljon vagy leessen valaki.

Például a kis Anikónak mindennap elmondtam, hogy gyönyörűszép anyukája van, és akkor ő nagyon boldog volt ettől, holott már tudtuk, hogy meghalt a mamája. És én ettől, hogy egy kicsit boldoggá tehetem őt, fontosnak éreztem magam.

Nagyon meglepő volt számomra a Sóvirágban, valamint A létezés eufóriája című filmben, hogy sokszor humorral közelítesz a történtekhez.

Humor nélkül nincs élet. És a legszomorúbb dolgokat is ki lehet fejezni humorral. Tudom, ez nem tűnik illendőnek, de meg lehet találni azt a formát, amivel működik. Egyébként ötvenkilenc évig egy hangot sem tudtam róla beszélni, és ez akkor változott meg, amikor először visszamentem.

Gyakran mész iskolásokhoz előadást tartani az élményeidből. Hogyan lehet egy most felnövő, tizenöt–tizenhat éves gyereknek beszélni a veled történtekről?

Szerintem minden embernek, minden gyereknek tudnia kell, hogy amiről tanul, az valóban megtörtént. Mert ha megtörtént egyszer, akkor megtörténhet bármelyik pillanatban máskor is, meg ezután is. Például a háború vége felé, 1944–45-ben már önjáró kemencéket terveztek a krematórium gyártásánál. Olyanokat, ahol automatika vitte fel a hullákat két emelet magasra, és passzírozta be őket a kemencébe.

Ez már egy modern dolog volt, ebből is látszik, hogy nincs olyan távol időben tőlünk ez a történet. Annak nem látom értelmét, hogy a felelősséget kiterjesszük a mai korra – itt már mindegy, ki magyar, ki német, ki zsidó, mert a felelősök már nem élnek. Viszont nem szabad, hogy megismétlődjön, és éppen ezért nagyon fontos emlékeznünk a történtekre.

Ezek szerint úgy gondolod, hogy megismétlődhetne?

Szerintem nagyon kevés kellene hozzá. Ha egy társadalmat egyszer meg lehetett fertőzni, akkor természetessé, magától értetődővé válik.

Az emberek becserkészése könnyed folyamat, senki sem kapja fel a fejét a gonoszságra. Amikor a gyerekeimért mentem anno az óvodába, már az első napon arra lettem figyelmes, hogy az egyik gyerek rohadt állatnak nevezi a másikat. Ezt tanulta meg a közösségben. És azt gondolom, itt kezdődik el a gyűlölet, a gonoszság.

Te hogyan nevelted fel a gyerekeidet? Sokat meséltél nekik arról, ami történt?

Nagyon keveset meséltem, és ezt nagy bajnak tartom. Sokkal többet kellett volna tanítani arról, hogy az emberek egyetlen pillanat alatt egymásnak eshetnek. De mi inkább folyton csak énekeltünk, táncoltunk, rajzoltunk, én a szépet akartam nekik adni, meg a tudományos kíváncsiságot. Arra kell megtanítani őket, hogy ha elmondtam egy mesét ma, akkor kíváncsiak legyenek a folytatásra. Ha most lennének gyerekek, azt is jobban megtanítanám, hogy ne legyen szimpatikus nekik a gonoszság, mert ezt igazán nehéz elkerülni az életben.

Szoktál azon gondolkodni, hogy milyen lenne az életed, ha nem éled át a holokausztot?

Nagyon boldog lettem volna, ha bármi megvalósulhat abból, amit a szüleim elképzeltek nekem. Mindent megtettek volna, hogy kiteljesítsem magam abban, amiben örömöm lelem. Korán felvettek az iskolába, már ötévesen bejárhattam. És olyan édesanyám volt, aki ha nem volt kedvem bemenni, betelefonált, hogy nem megyek, és akkor elvitt az uszodába vagy tornázni, teniszezni, mozogni valamit. Olyan jókat szórakoztam!

Én a két legjobb létező szülőt választottam magamnak. Nem csak őket választottam meg nagyon jól, hanem a családot is, amiben felnőttem. Annyira szép gyerekkort csináltak nekem, annyi szeretetet kaptam, hogy az az egész életemet bevilágította, még a történtek ellenére is.

Ezek szerint hiszel abban, hogy mi választjuk a szüleinket?

Abszolúte. Választhattam volna akár az anyám testvérét is, volt még két lány meg négy fiú. Azért így mégis jobb volt. Nagyon sok kíváncsiságot kaptam, meg nyitottságot, érdekel a világ, hogy mi minden vesz körül a tudományban, az egészségügyben, a társadalomban. Remélem, ezt megöröklik a dédunokáim is. Menjenek, lássanak, használják ki, hogy korlátok nélkül tanulhatnak. És most már szerencsére semmi sem gátolja őket ebben, az sem, ha zsidók, vagy ha cigányok.

A kilencvennyolcadik évedben jársz, akárhogy is nézzük, ez már azért az életed utolsó szakasza. Hogyan vélekedsz az elmúlásról?

Ez kellemetlen folyamat, egyirányú utca, ki van jelölve a haladási irány.

Nem a haláltól félek, csak sajnálok elmenni. Nagyon sajnálom itt hagyni a Bandikát. Mert nagyon szeretem, és szeretek vele élni, csudajó dolgom van vele.

Hogyan látod most a világ helyzetét, milyen érzés látni, hogy a szomszédban háború dúl?

Személyemben érzem magam megsértve. Még bennem van az érzés, micsoda megkönnyebbülés volt anno rájönni, hogy vége a háborúnak. Erre itt ez a dög Putyin, és bennünket sérteget, engem és mindenkit, aki végigcsinálta a második világháborút. Hogy lehet ilyet megtenni? Miért nem tanul az ember a történelméből?

Azt hiszem, éppen ezért fontos, hogy mi, akik már keresztülmentünk mindezen, beszéljünk.

Amikor 2003-ban először visszamentem ötvenkilenc év után Krakkóba, rájöttem, hogy én nagyon szeretem a hangomat hallani. És nagyon szeretek mesélni, talán tudok is mesélni, hiszen nekem is csodaszépen meséltek.

És hogy fontos a tanulság, fontos valakinek továbbadnia mindazt, ami történt, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt.

Mindig azt kérem a hallgatóságomtól, hogy csak egy mondatot jegyezzenek meg abból, amit mondok. Hátha mégis lehet segíteni egy kicsit ezen a világon, bár nagyon nehéz, mert nincs benne hajlam, hogy megjavuljon. Mert boldogítani is csak azt lehet, aki hagyja magát, meg aki akarja. De ha egy embernek is segít a történetem, már megéri elmondani.

The post Hátha mégis lehet segíteni egy kicsit ezen a világon – Fahidi Éva emlékére appeared first on Forbes.hu.