Bűnöző, aki szemetel? De mi van a gyártói felelősséggel? És a költségek? Azt ki fizeti? Tanulság a fenntarthatósági vállalások (ESG) kapcsán.

A szerző befektetési és ESG szakértő. Korábbi írásai itt érhetők el.

Balogh Levente egyike a nem túl sok, valóban tiszteletre méltó hazai gazdag embernek. A Szentkirályi tulajdonosa saját maga építette fel a legismertebb hazai ásványvízmárkát,.

Nem az adófizetők és az elitben lévő kapcsolatai, hanem a piac tette sikeressé.

Kiválóan vitte végig a márkaépítést egy olyan terméknél, ami az átlagember számára eléggé unalmas és jellegtelen. Az ásványvízkirály megértette, hogy mennyire fontos a vevők fejében a legelsőnek lenni egy ilyen piacon. Emellett szemmel láthatóan képes önazonos maradni, két lábbal áll a földön, és a nyilvánosság előtt is képviselni azokat az értékeket, amik ilyen magasra juttatták őt (immár befektetőként is, például a Cápák között című üzleti showban). 

Az idők azonban változnak, mára a környezetvédelem egyre fontosabbá válik. Így egyetlen magát valamire is tartó vállalat sem úszhatja meg, hogy felelősséget vállaljon az általa kifejtett negatív hatásokért is. Ez alól természetesen a Szentkirályi sem kivétel, és ahogyan az ásványvíz, illetve az üdítőgyártók esetén lenni szokott, a nyilvánosság elsősorban a PET palackok miatti műanyagszennyezés ügyében vonja őket kérdőre.

Aligha kell részletekbe menően ecsetelni, hogy mi a probléma a műanyaggal, azon belül is a víz csomagolására és szállítására hivatott változatával. Elég végigsétálni egy spontán szeméttelep mellett, egy fesztivál másnapján a nézőtéren, vagy csak megnézni Ljasuk Dimitry a Tisza nevében című dokumentumfilmjét a gyönyörű folyónkat érő szennyezésről, hogy a PET palackok negatív hatását lássuk. 

Egy magyar cég is dolgozik a papírba csomagolt ásványvízen

Tényleg bűnöző, aki szemetel?

Balogh Levente tisztában van az ásványvizes palackok szennyező hatásának a problémájával, igyekszik is tenni ellene, ám az általános kritikával kapcsolatban kész, polcról levehető, elvi szintű válasza is van. Ezt legutóbb a Palikék Világa című beszélgetős műsorban fejtette ki (a kérdéses rész 20:25 és 21:06 között található), de beszélt róla korábban a Forbesnak is. A lényege így néz ki:

nem lehet a kibocsátót felelősnek gondolni, ha a felhasználók az ő termékeivel szemetelnek.

Másképpen megfogalmazva ez azt jelenti, hogy ha valaki gondatlan, és elhagy, netán eldob egy egy PET palackot vagy akár csak nem tud róla hogy mi történik a kukába kidobott anyaggal, akkor is a szennyezés tényéért egyedül ő a hibás. A Szentkirályi alapítója egyébként nem fogalmaz ilyen finoman, ő nemes egyszerűséggel „köztörvényes bűnözőknek” titulálja ezeket az embereket. 

Ahhoz nem fér kétség, hogy aki szándékosan szemetel, az hibás a kialakult helyzetért. A kérdés az, hogy vajon kizárólag ő a felelős ezért, és ami talán még ennél is fontosabb:

kik felelnek a szennyezés költségéért?

Ha megnézzük az újrahasznosítás statisztikáit a PET palackok esetén, akkor igazán kijózanító adatokat láthatunk. Még az olyan fejlettnek számító országokban is, mint az Egyesült Államok, csak nagyjából minden negyedik műanyag palack kerül vissza a rendszerbe. A többi az utcákon, a természetben és hatalmas szeméttelepeken köt ki, évszázadokat várva a jövőben, hogy lebomoljon. A helyzet ráadásul nemhogy javulna, de még romlik is, a legutolsó adatok alapján mindössze egyetlen év alatt 1%-kal csökkent az újrahasznosított palackok aránya a tengerentúlon.

Európában jellemzően valamivel jobb és a határozottabb szabályozás miatt még egy kicsit javuló is a helyzet, de még az ásványvízkirály által pozitív példaként emlegetett Hollandiában is minden harmadik palack (pontosabban az összes súlyának harmada) a környezet foglya marad. Talán mondanom sem kell, hogy Magyarországon az újrahasznosítás aránya bőven 50% alatt van. 

Mindezek és Balogh Levente megítélése alapján nem lenne más választásunk, mint azt a következtetést levonni, hogy az emberek jelentős része bűnöző, aki gátlástalanul szennyezi a környezetet, nem törődve azzal, hogy milyen állapotban lévő bolygót hagy a következő generációkra. Való igaz, hogy még ma is sokan vannak, akik a műanyag palackokat balkáni eleganciával hajítják ki menet közben az autóból, vagy jobb esetben is csak a kommunális kukába juttatják el.

Számos esetben azonban a felhasználó legjobb szándéka és felelősnek gondolt viselkedése sem elegendő a körkörös gazdaság ezen kis szeletének a megvalósításához.

Mivel a feldolgozás bonyolult és költséges, ezért számos olyan hely van, ahol hiába dobjuk ki a PET palackokat összenyomva a szelektív szemetesbe, az valójában soha nem jut el a dedikált céljához és egy szeméttelepen köt ki. Arról pedig akkor még nem is beszéltünk, hogy banális környezeti tényezők miatt is nőhet a szemetelés: a szél könnyedén arrébb viszi az üres palackokat, egy megsérült vagy hő hatása alatt lévő egység pedig további szennyező anyagokat juttathat a környezetbe. 

Jól látszik, hogy az újrahasznosítás itt nem működik, legalábbis közel sem olyan szinten, ami megakadályozná a folyamatos és tömeges szennyezést. Való igaz, hogy az emberek egy része nem alkalmas a tudatos fogyasztásra – talán csak egyelőre – de

a gyártó és a fogyasztó között nemcsak információs aszimmetria van, hanem a kérdéskörrel kapcsolatos érdekeik sincsenek azonos dimenzióban.

A Szentkirályinak és a hasonló vállalatoknak nemcsak sokkal több adat áll rendelkezésre az ártalom mértékéről, de sokkal komolyabb motivációja is van a tevékenység fenntartására, így a környezetvédő szervezetek oldaláról érkező nyomás miatt a helyzet megoldására is.

Kié a felelősség?

Ha holnaptól valamilyen oknál fogva nem lenne kapható a boltban palackos víz, akkor itthon kis bosszankodás után a fogyasztó megoldaná másképpen és vállat vonna. A termelő cégnek viszont a teljes üzleti modellje összeomlana, így kulcskérdés számukra, hogy a probléma ne nőjön a fejükre. 

Ha pedig tudomásul vesszük azt az erősen valószínű állítást, miszerint betétdíj ide, kulturális változások oda, de a PET palackok egy jelentős része mindenképpen szemétként végzi, akkor

egyetlen szereplő marad, aki képes ezt a problémát megszüntetni: maga a gyártó.

Az ESG (Environmental, Social and Governance, azaz a környezeti, társadalmi és vállalati vezetés felelősségét leíró keretrendszer) elemző cégek, és nagy gazdasági, környezetvédelmi szervezetek ezt jól tudják, így régóta olyan módszertant követnek, amely legalábbis megosztja a valóban, etikai oldalról is alátámaszthatóan megosztandó felelősséget az előállító és a fogyasztó között.

Ha a gyártó nem a csomagolásnak és szállításnak ezen módját választaná és kínálná fel a vásárlóknak, ha nem fordítana milliárdokat arra, hogy meggyőzze az embereket a terméke pozitív mivoltáról, akkor a probléma eleve nem létezne, vagy legalábbis sokkal kisebb lenne.

Ez az elv, amit Balogh Levente nem ért meg, sőt: akarva-akaratlanul a visszájára fordítja, pedig a világ egy jelentős részén és számos ágazatban ez a megoldás alapját képezi. 

Vegyünk egy szándékosan szélsőséges példát, ahol a fenti elv ugyanaz, de még jobban rávilágít a száz százalékos fogyasztói felelősség fogalmának abszurditására!

Adott egy fegyvergyártó, aki gránátokat készít. A vezetőség lehet, hogy abban a hiszemben ringatja magát: csupán az örök békében élő svájci hadsereg számára készíti termékét, akik csak gyakorlatok során, maximális biztonságban használják fel az öklömnyi robbanószereket. A rideg valóságban azonban Jemenbe is eljuthatnak a gránátok, ahol szélsőséges csoportok a polgárháború hevében akár még egy iskolába is bedobhatják azokat, különösen tragikus következményeket okozva ezzel.

Aligha van olyan ember, aki erkölcsfilozófiai mélységeket feszegetve is megpróbálná letagadni, hogy a mindebből anyagi hasznot húzó gyártónak van valamekkora felelőssége a halálesetek és a súlyos sérülések bekövetkeztében.

A világnak nincs szükséges gránátokra, és ha nem gyártottak volna belőle egyet sem, amelyből nem mellesleg komoly profit is származott, akkor senki sem halt volna meg miattuk, vagy lett volna mozgássérült egy életre. (Nem véletlen, hogy a világ egyik legnagyobb nyugdíjalapja, amit a norvég állam visz, mára egyáltalán nem hajlandó a fegyvergyártók jelentős részébe pénzt fektetni.)

Az ESG-elemzés és értékelés ma már a nagy és nyilvános piacon szereplő cégek esetén megkerülhetetlen, de a terület a még mindig meglévő hibái ellenére mostanra már a mi régiónkban is a KKV-k szintjére szivárog le.

Valamirevaló környezeti és társadalmi felelősségvállalás nélkül, fenntartható működésre épülő stratégia és valós lépések híján lehetetlen megfelelő tőkeköltségű vagy adott esetben akár bármilyen komoly finanszírozáshoz jutni. A legszélesebb körben alkalmazott riportolási rendszer, a GRI – sok más hasonló keretrendszerhez hasonlóan – a teljes alapanyagfelhasználást veszi alapul, és van ugyan olyan mutató, ami az újrahasznosítás mértékét is nézi, de fel sem merül, hogy ha ez a szám alacsony – akár csak a fogyasztók vélt vagy valós viselkedése miatt –, hogy az ne a vállalat ESG teljesítményét rontsa. 

Egy másik példa. Az emisszió kimutatásánál a legtöbb vállalat esetén annak Scope 3 része toronymagasan a legfontosabb, ami a legyártott termékek teljes életciklusának a hatásait vizsgálja, függetlenül attól, hogy az már jó ideje a vásárló kezében van.

Hiába nyomja Günther a német autópályán a dízel Audit, ahogy a csövön kifér, a Volkswagen csoport vezérének eszébe nem jutna olyan nyilatkozatot adni, miszerint a felelőtlen vevő a hibás a légkörbe juttatott (többlet) gázokért.

Helyette a korábbi botrányai és elődeinek hibái miatt a mai napig hamut szór a fejére, miközben arról igyekszik meggyőzni a szakmai és széles értelemben is vett nyilvánosságot, hogy friss elektromos modelljeivel fogja megváltani a világot.

A károkozás világos, de legalább elvi szinten megtörtént náluk az első lépés a megoldás irányába. Eközben pedig az OECD is magáévá tette az Extended Product Responsibility elvét, ami szintén a gyártói felelősséget terjeszti ki a termék teljes életciklusára, vagy legalábbis annak egy komoly részére. Ma már ezt ezeken a szinteken nagyon kevesen kérdőjelezik meg. 

A műanyaggal van még egy gond: valójában nagyon drága

Itt pedig már nem csupán egy elvi, hanem kőkemény pénzügyi kérdésről is szó van. A műanyag szennyezésnek az egészségügyi problémák, a természet rombolása, az összetakarítás miatt hatalmas költségei vannak.

A WWF 2021-es tanulmánya alapján egyetlen évben megtermelt műanyagok teljes életciklusra vonatkozó költsége 3700 milliárd dollár. A nagyságrend érzékeltetésére egy érdekes adat: ez az összeg meghaladja India GDP-jét is. Ezek az implicit és explicit költségek azonban externáliaként jelennek meg a rendszerben, a társadalom, az adófizetők és a helyi közösségek tagjai állják a számlát, vagy adják a szabadidejüket a probléma legalább részbeni megoldása érdekében, miközben a termelők gyakran komoly profitot vágnak zsebre.

Az etikai minimum az, hogy legalább részt vegyenek a részben általuk előidézett, a számukra nyereséget jelentő helyzet költségeinek rendezésében.

Már csak azért is, mert a problémáról tudnak, de folytatják, sőt a mennyiséget tekintve még fokozzák is a tevékenységüket. 

Társadalom vs. profit

Az Egyesült Államokban az opioid krízis hatalmas társadalmi és gazdasági károkkal járt. A fő felelős ezért a Purdue Pharma nevű cég volt, amelynek tulajdonosai és vezetői a milliárdos Sackler család tagjai. Ők egy olyan fájdalomcsillapítót alkottak meg, ami hosszan fejti ki a hatását, és egy hatalmas gépezetet hoztak létre, amely révén a háziorvosokat komoly nyomás alá is helyezték, hogy az ő gyógyszerüket írják fel a tartós fájdalomtól szenvedő betegeiknek. Ez a szer azonban súlyosan addiktívnak bizonyult, és évente több tízezer embert egészen a halálig vitt el. A szörnyű emberi következmények mellett egy kongresszusi vizsgálat arra jutott, hogy

a válság éves költsége elérte a 1500 milliárd dollárt.

A Sackler família pontosan tudta, hogy az emberek egy jelentős része nem csupán klasszikus fájdalomcsillapításra használja a termékét, de nem hagyta abba a termelést, milliárdokat keresve ezzel. Közben az externáliák költségeit az adófizetők, az egészségügyi rendszer és a családtagok szenvedték el. 

Balogh Levente logikájával élve azt is mondhatták volna, hogy a fogyasztó és a receptet felíró orvos felelőssége minden, nekik tulajdonképpen csak szerencséjük van, hogy mindezen pénzt keresnek.

Idővel azonban különböző jogi eljárások, perek, szabályozói lépések végül oda vezettek, hogy a cégnek és a tulajdonosainak 10 milliárd dollár közeli kártérítéseket kellett fizetni (ami csak töredéke a teljes károkozásnak), illetve a vállalatukat is elveszítették. Bár a korábbi osztalékokból részben megmaradó összeg miatt továbbra is gazdagnak számítanak, és a büntetőeljárást megúszták, a hírek szerint még ők is áldozatnak érzik magukat.

A felelősségüket tekintve azonban társadalmi közmegegyezés, hogy nagy részben ők tekinthetők hibásnak – sokak szerint bűnösnek. 

A hasonló – akár vállaltan extrém – példák rávilágítanak arra, hogy az ESG nem csak a felszín, egy réteg, hanem a hatásai alapvetők gazdasági szinten is: megmutatja, milyen erős kapcsolat van a hasonló adatok és a pénzügyi eredményesség között.

A társadalom és a jogrendszer malmai lassan őrölnek ugyan, de ami késik, az nem múlik, és a végén kialakulhat egy olyan helyzet, amikor mindenki azt érezheti: rosszul jött ki a helyzetből. Beleértve a gyártót is. 

A csapból is ez folyik

Ráadásul itt mindez egy értelemszerűen sokkal kevésbé (a csomagolást tekintve) negatív hatású, ugyanakkor olyan homogén, könnyen kiváltható termék esetén jelent gondot, mint az ásványvíz. Sőt: simán csak az ivóvíz, amely hazánkban, és a fejlett vagy akár annak perifériáján lévő régiókban palackozott formában nem létszükséglet.

Vannak olyan országok bőven, ahol megfelelő minőségű víz csapból nem érhető el, ott a palackozott verziója megkerülhetetlen.

Magyarországon a települések oroszlánrészén a csapból bármikor elérhető, és nagyságrendekkel olcsóbb víz nyugodtan fogyasztható. Jó érzés volt tudni, hogy nyári kirándulásaink során még a leginkább eldugott, apró zalai vagy zempléni falvakban is találtunk jól ismert kék kutakat, amiből ivóvízhez jutottunk. A Szentkirályi és szinte minden más ásványvíz jó minőséget képvisel, de hazánkban valójában nincs igazán szükségünk rájuk. 

Biztos vagyok abban, hogy Balogh Levente, a Szentkirályi csapata és egyébként még sok más palackozott víz gyártója valóban komolyan gondolja, hogy lehetőség szerint minél inkább óvja a környezetet.

Ehhez azonban elengedhetetlen, sőt etikai, és hamarosan jogi és üzleti minimum, hogy a gyártói felelősséget elismerjék a teljes életciklusra, stratégiájukat és üzleti modelljüket pedig ezen alapvető elv mentén alakítsák át. Nem kérdés, hogy ez gyökeres változásokat jelent nekik, ami kétségkívül egy költséges és fájdalmas folyamat. Ám ha nem így tesznek, idővel nemcsak karanténba szorulnak majd, de értelmetlen módon saját maguknak fognak hazudni, akár egészen a végső pénzügyi következményekig is. 

Faluvégi Balázs,
Befektetési és ESG szakértő

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.

The post Kié a felelősség? Balogh Levente tévedése appeared first on Forbes.hu.