Brúnó fiam idén szeptemberben kezdte a középiskolát. Az első tanítási nap első tanórája után – biztosan kijavít majd, amikor idáig ér a jegyzetemben, mert náluk ezt epochának hívják – küldött egy képet. A boldogult emlékű Pesti Hírlap 1990. május 3-ai számát mutatta, a harmadik oldalt, ahol két írásom is olvasható az előző nap történéseiről. Az első történelemstúdiumon ugyanis az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével idézték meg a múltat, annak ködében pedig felsejlett egy fiatalember is, aki történetesen én vagyok.

Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Novemberben Nemes Dániel tér vissza!

Idősebbek emlékezhetnek rá, a később születettek pedig talán megtanulták, hogy éppen egy nappal korábban ült össze a szabadon választott Országgyűlés, s választotta első lépésben elnökévé Göncz Árpádot. (Ez volt az alkotmányos út ahhoz, hogy második lépésben a köztársasági elnöki székbe emeljék.)

Pimaszul ifjú voltam a történelmi pillanathoz, de ennyi év után is tisztán emlékszem, ahogy a szavazási szünetben – titkosan voksoltak a képviselők – remegő lábakkal léptem oda Gönczhöz, és bemutatkoztam. Nem volt TEK, nem volt sajtófőnök, aki elráncigált volna, ja, és valamennyi újságíró szabadon mozoghatott a T. Házban, csak arra kellett vigyáznom, hogy az a bizonyos tojáshéj a fenekemen ne akadályozzon a közlekedésben.

Kissé talán esetlenül igyekeztem megfelelően tisztelettudónak, de semmiképpen sem alázatosnak látszani, ő pedig keresetlen és laza volt. Villáminterjú készült, egyetlen kérdéssel: a gazdasági bajokon túl – már akkor is voltak, hogy mást nem mondjak, vágtatott az infláció – mit tart Magyarország legnagyobb gondjának?

(Itt arra biztatnám az engem olvasó Kedves Olvasót, hogy hajtsa be a Forbest, tartson két perc szünetet, vegyen nagy levegőt, és gondolkodjon el: ma, 2023. október valahányadikán hogyan felelne erre a kérdésre? Kész a leltár? Folytatom.)

Göncz Árpád így: „A társadalom, nem a maga hibájából, de beteg. Ha mi most jól megalkotjuk azokat a kereteket, amelyek között magához tud térni, (…) öntisztító és öngyógyító képessége működni tud, akkor ezt a betegséget ki lehet heverni. (…) A társadalmat meggyógyítani nem lehet, az csak magától gyógyulhat meg, azáltal, hogy felismeri önmaga létérdekét.”

A már majdnem elnök nyomdakészen fogalmazott, ezért nem indultam vissza azonnal a szerkesztőségbe, hanem megvártam az eredmény kihirdetését, bár tudtam, hogy papírforma lesz, mert a nagyok, az MDF és az SZDSZ (mindkettőhöz értelmező lábjegyzetet kellene írni talán) jó előre megegyezett róla. Aztán iszkiri a szerkesztőségbe, mert a Parlament épületében rendelkezésre álló két telefonvonalra a vidéki kollegáknak nagyobb szükségük volt, s leadtam a cikket.

Sose felejtem a tanítást, amit még a karzaton ülve kaptam egy sokat megélt újságírótól. Göncz megválasztása után az ülésterem szinte felrobbant. Szólt az „éljen” és a „hurrá”, harmincnál is több szovjet-orosz megszállásban töltött év után ismét szabadon választott elnöke lett az országnak. Jelképesen is visszaszereztük az önrendelkezésünket, előttünk állt a szebb jövő. Közelebb került Európa, távolabb az elnyomás, jól odamondtunk a diktátoroknak.

A legkülönfélébb pártállású és múltú képviselők felálltak a helyükről, ölelkeztek, és könnybe lábadt szemmel néztek körül. Önkéntelen én is tapsolni kezdtem. Egészen addig ütöttem össze a tenyerem, amíg a sajtópáholyban felém nem fordult egy ősz férfi, akiről tudtam, hogy már a háború (2. világ) idején is tollforgató volt. Szelíden, hogy meg ne sértsen, és halkan, hogy más ne hallja, ezt mondta: „A karzat nem tapsol, ifjú barátom.” Körülnéztem, a karzat tényleg nem tapsolt. Inkább figyelt, hogy tudósíthasson, és jegyze­telt, hogy legyen mire támaszkodnia, amikor diktálni kezd.

A karzat nem tapsol – máig visszhangzik a fülemben. Újságírói magatartásról, a kellő távolságtartásról, a „harag és elfogultság” nélkül végzett munkáról nekem azóta is mindig ez jut az eszembe. A szerkesztőm ezzel a címmel adta nyomdába nyúlfarknyi írásomat: A beteg társadalom meg­gyógyulhat! (A korabeli vágyakozó lelkesedést és a megbúvó kételyt is mutatja a kijelentő mondat végére szerkesztett felkiáltójel.)

Sajnos, Göncz Árpád már nincsen köztünk, pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan válaszolna a kérdésre: megtörtént-e a gyógyulás? Én viszont azóta, hogy kamasz fiam az első gimnáziumi órája után bemutatta nekem azt a bizonyos fiatalembert a múlt század 90-es éveiből, ezen töprengek.

A szerző szenior vezetési tanácsadó, a Your Way Consulting alapítója, valamint pályakezdő regényíró
(Dreher-szimfónia – Komlótól a koronáig).

A Forgó tagjai: Nemes Dániel, Litkai Gergely, Sásdi Helga és Iglódi Csaba.