Nagyítóval kell keresni a pozitívumokat a gazdaságban, és mintha a gazdaság fő irányítói is elvesztették volna a türelmüket: vadul hibáztatják egymást elismerve, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amit korábban maguk is lelkesen kommunikáltak.

Már nemcsak Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, hanem Orbán Viktor is beleszállt a jegybankba, hogy képtelen az inflációt csökkenteni, ezért ezt a feladatot a kormány végzi el helyette. Matolcsy György viszont a kormányt ostorozza azért, mert a költségvetési politika szembe megy a jegybank szigorú monetáris politikájával, ezért magas az infláció. Nagy Márton szerint az államnak azért kell élénkítenie a hitelezést, mert az égbe emelt jegybanki kamatszint miatt a piaci hitelezés lehalt, ez halálos döfés a cégeknek és az áhított gazdasági növekedésnek. Matolcsy közben úgy emlékszik, hogy a tojás volt előbb, a kamatot már a túl laza költségvetés ellentételezésére kellett durván megemelniük tavaly októberben.

A valóság? Az elég hajmeresztő, hogy bár Matolcsynak sok mindenben igaza van, de a kormányra tolná a jegybanknak az utóbbi években elkövetett legnagyobb baklövését is. Hiszen a drasztikus kamatemelésre azért volt szükség, mert az MNB tavaly szeptemberben – túl korán, messze az inflációs csúcs előtt, ráadásul a korábbi vállalásaival szemben, így a hitelességét is kikezdve – bejelentette a kamatemelési ciklus végét tizenhárom százalékon. Erre jött a forint zuhanórepülése, ezt kellett megállítani a vészkamatemeléssel. Ezek a kritikák tehát mindenki részéről jogosak.

Abban viszont Matolcsynak van teljesen igaza, hogy a kormány több intézkedésével is elősegítette az árak emelkedését, és csökkentette az egy éve már valóban szigorú monetáris politika hatékonyságát. Ezek után a jegybankot hibáztatni finoman szólva sem elegáns, de a politikus mindig elsősorban a szavazóihoz beszél. Közben a „legpolitikusabb” értékelés kétségkívül Nagy Mártoné: szerinte az infláció elszállásáért senki se felelős, ellenben a letörése a kormány érdeme. Mókás fejtegetés, sajnos elég kis mennyiségben tartalmaz valóságot.

A gazdaság állapotáért aggódó polgár ott veszíthette el a fonalat, amikor Varga Mihály pénzügyminisztert oltotta le az a Kocsis Máté, aki ugyan magas rangú fideszes, de elvileg semmi köze a kormányzáshoz. Valószínűleg nem az verte ki a pártban a biztosítékot, hogy Varga a bankadó emelését is belengette, inkább az, hogy őszintén elismerte a költségvetés nehéz helyzetét és a kiigazítás szükségességét. Hiába igaz, szembe megy a kormánypárt kommunikációs stratégiájával.

De fontosabb az a vita, hogy mit tehet a kormány a kellemetlen gazdasági helyzet javításáért. A bankadó esetleges emelése egyben azt is jelentené, hogy a kormány felrúgja az EU-nak tett egyik vállalását. Ezt az uniós források folyósítása érdekében tette, ugyanakkor vannak olyan vélemények, hogy az uniós pénzek nagy részére már amúgy is keresztet vethet az ország, kár görcsölni rajta. Mint ahogy az se számít már, ha eleresztjük a költségvetést. Halál a megszorításokra, inkább élénkítsük a gazdaságot, reppenjünk ki mihamarabb a recesszióból, és a haza fényre derül. Még fontosabb: a szavazók se pártolnak el.

A másik irányzat szerint előbb meg kell teremteni a fenntartható növekedés alapját, le kell törni az inflációt. Sajna, ez nem megy recesszió nélkül, de fontos a költségvetési hiány alacsonyan tartása is. Nehéz lesz elmagyarázni a választóknak, hogy miért élnek rosszabbul, mint egy, két vagy öt éve, illetve hogy ez miben más, mint amit az örök főmumus Gyurcsány csinált.

A miniszterelnök szavai azt sugallják, hogy a Nagy Márton által vitt „nőjünk-növekedjünk, a hiány nem számít, uniós pénz helyett meg lesz kínai működőtőke” verzió a szimpatikusabb neki, ami politikai haszonszerzés szempontjából valóban előnyösebb – legalábbis rövid távon. (De hát mikor gondolkodott a következő választáson túlnyúlóan bárki is a hatalmon levő magyar politikusok közül az elmúlt harminc évben? Az egy évre válságot kezelő Bajnai Gordon most nem számít.)

Varga Mihály mindenesetre zseniális kommunikációs fordulattal oldotta meg, hogy továbbra se tudjuk, melyik utat választja a kormány: komoly kiigazítás jön-e, vagy hagyják elszállni az idei költségvetést. Varga azt mondta, hogy a hiány alacsonyabb lesz a tavalyinál. Nos, a még élő terv 3,9 százalék, ez már rég biztos, hogy borul. A tavalyi viszont 6,2 százalék volt, tehát benne van, hogy komoly szigorral öt százalék alatt tartják, de az is, hogy 6,1 lesz a vége. Jövőre Varga szigort ígér, de ha az idei évet elengedik, jövőre nehezen szorítják három százalék alá a deficitet.
Szeptember végén tehát mindenki azt várja, hogy mi kap prioritást, közben a forint lapzártakor újra 393 körül járt az euró ellenében. Annak ellenére, hogy a jegybank egy kicsit meg tudta támogatni az árfolyamot azzal, hogy utolsó kamatdöntése mellé szigorú hangnemet ütött meg, tehát a piac nem számít rá, hogy az elmúlt hónapok száz bázispontos ütemében folytatódjon a kamatcsökkentés.

Majdnem egy évvel a kettős kamatrendszer kényszerű bevezetése után végre az alapkamat szintjére ejtőzött az irányadó egynapos betét kamata, ezzel visszanyerte irányadó jellegét. A tize­n­nyolc százalékról történő ereszkedés majdnem egy évig tartott, és komoly kárt okozott a gazdaságnak, de nem lehetett gyorsabban csökkenteni. Nagyrészt ezzel lehetett a forintot relatíve erősen tartani – égető szükség volt rá az infláció letöréséhez.

Visszatérve a makroadatokhoz, a második negyedéves GDP óriási csalódás. Az előző negyedévhez képest már növekedés volt a várakozás, de 0,2 százalékos csökkenés lett a vége. Ezzel zsinórban a negyedik negyedévben zsugorodott a gazdaság, ilyenre még sose volt példa a rendszerváltás óta. Ekkor buktak be végleg az idei éves növekedésre vonatkozó várakozások is, már nagyjából −0,5 százalékra számítanak az elemzők. A jövő évi növekedési várakozások is lefelé, az inflációra vonatkozók felfelé mozdultak el.

Noha ez részben valóban külső körülmény, a visszatérő olajáremelkedés számlájára írható, összességében elég rossz bőrben van a magyar gazdaság. Az adóbevételek messze a várt alatt folynak be, a fogyasztás és a beruházások zuhannak, a kamatkiadások az égben, elszálló hiány mellett nincs miből élénkíteni, marad a finom fenyegetőzés: Nagy Márton megmondta a bankoknak, hogy ha jót akarnak és nem külön­adót, hitelezzenek maguktól. A Molhoz meg az a kérése, hogy találjon olcsóbb üzemanyagot. Mert amúgy azt se lehet kizárni, hogy visszahozzák az ársapkát a benzinre. Igen, azt, amit akkor vezettek ki, amikor a fél ország megbénult a benzinhiány miatt.

Az előző rész tartalmából
A parlamentnek benyújtott tervezet alapján annyi bizonyosnak tűnik, hogy vagy a hiánycélt engedik elszállni, vagy további súlyos megszorításokra lehet szükség. A lakosság ebben a negyedévben kezdte igazán a bőrén érzeni a recessziót és az inflációt. A kiskereskedelmi forgalom visszaesése látványos, de a turizmus adatai is. Miközben a külföldiek által eltöltött éjszakák száma szépen nőtt az év elején, a hazaiak vendég­éjszakái visszaestek. A gazdaság jelenleg technikai recesszióban van. Már három egymást követő negyedévben csökkent a GDP, a második negyedév talán plusz nullás lesz.
Ezt jósoltuk a legutóbbi negyedéves összefoglalónkban (2023/7), túl optimisták voltunk.

The post Senki se hibás,
csak a válság nagy appeared first on Forbes.hu.