Új utakon jár Zsiday Viktor szerint a magyar gazdaságpolitika. Az EU-s normák és elvárások miatt az ad-hoc „extraprofit” adók nem fenntarthatóak, ezért az új módszer a szelíd vagy kevésbé szelíd rábeszélés.

„Hasonlóan Kínához, ahol a gazdasági növekedési célok érdekében megmondják a bankoknak, hogy kinek, mennyit, milyen kamatok mellett kell hitelezni, úgy tűnik, itt is erre történik kísérlet – írja a befektető a blogján. – Miután a gazdasági miniszter belengeti, hogy akár el is vehetik a bankok profitját („a bankok vették az üzenetet, hogy magas nyereséggel rendelkeznek, amit meg lehet adóztatni”), megkéri a bankokat, hogy ehelyett jobban járnak, ha olcsó forrásokat biztosítanak lakáscélokra és a vállalatoknak („…de a kormány nem ezt akarja, hanem a gazdaságba szeretné csatornázni ezt a pénzt”). Nagyjából hasonló történt a Mol esetében is, akitől pedig alacsonyabb üzemanyagárakat várnak el (miközben a kormány jövedéki adót emel).” A Citadella Alap portfóliókezelője szerint

z jelentős fordulat a magyar gazdaságpolitikában, és sok tekintetben hasonló ahhoz, mint ami Kínában történt az elmúlt években.

Jön a bünti

Kínában a gazdaságpolitika megtervezi a növekedési pályát, és a közösség érdekében az állami és magánvállalkozásoknak is ehhez kell igazítaniuk a terveiket. Amikor a kettő összeütközésbe kerül, az államérdek az elsődleges. Így lett pár nap alatt nullára radírozva például a magánoktatási szektor. Az állami szabályozóknak elég felemelniük a telefont, és elmondani a nagyvállalati vezetőknek, hogy mit szeretnének – ha nem teszik, akkor „jön a bünti”.

Ez valójában a tervutasításos gazdaság puhább változata, és habár ázsiai országokban nem ritka, de komoly torzulásokat okoz ez is Zsiday szerint. Egyrészt, írja, a magánvállalkozás nem tudhatja, hogy mikor „szólnak”, hogy túl sok a profitja, és a közösség érdekében elveszik tőle, jellemzően indirekt módon. Ez visszaveti a beruházási hajlandóságot, hiszen kiszámíthatatlan a jövő. Ráadásul ösztönöz arra is, hogy jó időszakokban emeljünk jobban árat, mint kellene, hiszen gyorsan meg kell keresni a pénzt, illetve növeli a tőkemenekítést is.

Másrészt a tervező Magyarország esetében nem teljes egyeduralkodó, hanem versengő autokrata.

Azaz Kínával ellentétben nem hosszú távra optimalizál, mivel nem tökéletesen biztos a politikai pozíciója,

hanem mint a gazdasági populizmusban jellemző, csak rövidebb, 1-2 éves távra. Hiszen mindig van egy újabb választás, ahol – bár kis eséllyel – de alulmaradhat, ezért a gazdasági növekedést folyamatosan fenn kell tartani, sőt a potenciális fölé kell emelni.

„A vállalkozások (jelen esetben a bankok, de ki tudja ki jön pl. a Mol után, esetleg felkészülhetnek a pékek az olcsó kenyérrel, és sörgyárak olcsó sörrel?) számára racionális, és valószínűleg olcsóbb is megfelelni a szabályozói „kéréseknek”. Tehát számíthatunk arra, hogy miután a jelenlegi javaslat átmegy, akkor a gazdaságpolitika mind gyakrabban fog megfogalmazni elvárásokat, célszámokat, terveket különböző gazdasági szereplők számára. Azt is valószínűsíthetjük, hogy a gazdasági miniszter nevével jellemezhető magas nyomású gazdaságpolitika (leánykori nevén folyamatos túlfűtöttség) fennmarad, ami valószínűleg alátámasztja azt a vélekedést, hogy magasabb inflációs és kamatkörnyezet lesz a következő években idehaza.”

The post Zsiday Viktor: Egyre jobban hasonlítunk Kínához appeared first on Forbes.hu.