Emlékeznek rá, hogy mikor unatkoztak utoljára? Mikor érezték azt, hogy bár számos kecsegtető lehetőségük kínálkozik, még sincs kedvük egyikhez sem, és inkább hagyják, hogy ez az édes-keserű, bénító érzet kellemesen átjárja mindenüket? Nem lepődnék meg, ha a gyerekkorig kellene visszaszaladni ahhoz, hogy hasonló élményre bukkanjunk. Felnőttkorban az unatkozást depressziónak vagy munkakerülésnek hívják, és gyógyszereket írnak fel rá, netán sokatmondó tekintettel teszik helyre a renitenst. Ráadásul a mai felnőttek szabadidejének nagy részét felzabálja az igencsak addiktívnak számító közösségi média, a lájkmánia vagy a tévézés: sem idő, sem energia nem jut az unalmas, ám annál hasznosabb semmittevésre. Olyasmire, ami nem posztolható, nem felvehető, nem kellően fotogén.