Budapest közelsége ide, az utóbbi harminc évben megduplázódott lakosság oda, az íratlan agglomerációs gasztrotörvények szerint Biatorbágynak mostanában, mondjuk, az ülőboxos dinerek és tejszínes tésztás hungaro olasz éttermek korszakából a nápolyi pizzásba kellene éppen átérnie, de még minősített esetben is meg kellene elégednie azzal, hogy van egy olyan hentese, ahol megéri szombatonként húsz percet sorban állni parasztmájasért.

Ehhez képest év eleje óta van egy a településhatáron túlról is dicsért Fügéje, amit nem egy alvóvárosba képzelnénk, bár tény, hogy ha beraknánk Bel-Pestre vagy Buda valami magasabb pontjára, fundamentális tulajdonságai változnának meg a közegtől.

Például nem biztos, hogy ilyen kellemes belmagassága meg polgári miliője lenne, vagy hogy a két terem közül választhatnánk azt, amelyikben nem jönnek-mennek gyerekek, és egy pisszenésük sem szűrődik át a másikból. Így viszont semmi sem áll a diszkrét liftzene útjába – a gasztroforradalom következő rohamának a zászlajára azt kéne kitűzni, hogy a jazzest hadd váltsa fel végre a jazz.

Kérdezünk és kompetens válaszokat kapunk, például azt, hogy az előétel, főétel és desszert mellé még levest is választani túlzás volna, és ez utóbb messzemenőkig beigazolódik, szóval akit az éhezéstől való félelem tart vissza a bátrabban újító éttermektől, nyugodtan tartsa játékban a Fügét.

A másik döntési pont a kíváncsiság lesz: az étlapon nem látszanak menekülőutak, muszáj valamerre menni a séfekkel, még a csirke­supréme-ből készülő, prosciuttós, comté sajtos cordon bleu körete is egy rizottószerűen, hagymás-fehérboros alapon főzött petrezselymes burgonya, amit azóta próbálok elképzelni.

Mi másik irányba megyünk, és a közben meghozott üdvözlőfalat kirajzolja, hogy egyrészt nem lesznek nagyon rossz irányok, másrészt nem is fogunk érteni mindent, de utóbbi nem feltétlenül baj. Egy zöldolajjal körített mangó-maracuja krémre hajdinamorzsát szórtak, a tetején szecsuáni bibe, ami mint megtudjuk, enyhén lidokainszerűen fog hatni a nyelvünkre, aztán frissítően a szánkra. Sorrendben: friss, édes-savanykás, ropog, illetve nem biztos, hogy nélkülözhetetlen, de egyben az egész köszönésnek nagyon biztató.

Az előételeink ellépnek ettől a finom egyensúlytól: a csicsókaágyra tálalt, dekadens mennyiségű barnavajas velő körül mákos céklajus kavarog (onnan tudjuk, hogy megkérdeztük), csipkebogyóöntettel lehet még locsolgatni, télies-oroszos hangulatú fogás, bár tálalásában eggyel több a gally, mint ami feltétlenül indokolt lenne.

A marhatatár késsel volt aprítva, és mennyei, de előbb el kell jutni hozzá: leemelni a tányér tetejéről a papadum távoli rokonának bizonyuló rozsropogóst, aztán felhajtogatni a sóban sült tarlórépa-szeletkéket. Kis tálkában lila (viola) mustárt kapunk hozzá, ami annyira az édes felé húz, hogy nem biztos, hogy magunktól akként azonosítottuk volna.

Ezen a ponton nagyjából jól is laktunk, a főételek előtt egy kiadós séta is beleférne, ha nem jönnének feszes tempóban. Mindkét ételnek sikerül az a trükk, hogy miközben folytatódik az ízpetárdázás, valahogyan otthonos tud lenni az összhatás. A malaccsászáron a bőr lehetne egy árnyalattal pirultabb, de a hús alatta villával vágható, pirított kelbimbók, edamame bab, könnyű zöldségpüré és ötletes, kávés jus járnak hozzá. Ugyan az ehető virágok láttán befelé felsóhajtottam, de szavamra: működik a tányér, egy nyitottabb pillanatában meg merném kínálni ezzel az étellel a nagymamámat.

A vaddisznóból barbecue oldalast kapunk, teszi a dolgát, jelenti ki az első falat után vacsoratársam. A csomboros burgonyafánk légies (bár felőlem lehetne csomborosabb), a mazsolás fehérhagyma révén a sokadik tányér fordul édesbe, az édesköménygumóból káposztaszerűen felhalmozott szálak igyekeznek ellentartani neki. A ropogósra pirult levelekből egy vödörrel is szívesen megennénk. Hogy milyen levél, arra – ezen a ponton már feszélyezzük magunkat – nem kérdezünk rá, mások körülöttünk sokkal elfogadóbban vacsoráznak.

Az is jó döntés, hogy elfelezzük a desszertet: a karamellizált, körbepirított túrós rétes határozott léptekkel elindult Szicília irányába, a canellonivá válás felé, csokiöntet és bogyós gyümölcsök körítik. Gyorsabban fogy el, mint hogy mélyre ható vitát folytathatnánk le arról, hogy a leírásában olvasható parmezánfagyi a túróval, a csokival vagy a rétessel épült-e szimbiózisba.
Akit az ilyesmi nem zavar, netán egyenesen foglalkoztat: ők fognak a legjobban járni a Fügével. Ők szó szerint is, mert az eleve fővároson kívüli árak mellett azzal a haladó polgári hozzáállással fognak találkozni, hogy a szűrt vízért nem hogy egy ezrest, de semmit sem számítanak fel.

Füge
Biatorbágy, Szabadság út 19.
A teszt időpontja:
október 19.
Ezt ettük:
Marhatatár:
5100
Barnavajas malacvelő:
3500
Vaddisznó:
6500
Malaccsászár:
6500
Túrós rétes:
3400
Egy limonádé:
1290
Egy kávé:
750
Szervizdíj:
3245
Összesen:
30 285 forint

Jól hangzik, de nem elég drága! Hiába vicceskedik a szerző, ennek a lapnak az olvasói nem ezt érdemlik. Alternatív javaslatom ezért a Jászai Mari téren frissen megnyílt koreai, ott tíz rugó alatt nem kapsz pár véres húscafatot sem, ha viszont kinyitod a bukszád, igen szórakoztató hangulatban, egy sörtől kikészült koreaiak társaságában grillezhetsz magadnak fantasztikus marha- és disznódarabokat. A Forbes rikkancsainak üzenem, hogy a köretes tálakat akárhányszor ingyen újratöltik!

The post A vaddisznó teszi a dolgát appeared first on Forbes.hu.