Anton és Viktor Franke finom és gyakran halk bohócok. Már-már líraiak. Elmélázóan álmatagok. Nem felpörgetett tempójúak. Sok tekintetben ellene mennek a bohóctrendeknek. Azért megnyugtat, hogy nagy ritkán ők is fenékre huppannak a Fővárosi Nagycirkusz Csodaláda című új műsorában. Miközben mindig kardoskodtam annak elismertetéséért, hogy a cirkusz a legmagasabb rendű művészet, úgy gondolom, hogy a klasszikus cirkuszhoz, sok más mellett, a harsányság is hozzátartozik. Anton és Viktor visszafogottak. Ábrándos képük kifejezőbb mint az éles hangjuk. A Kazah Állami Cirkusz művészei, bejárták a fél világot, hasonló számot csinálnak, mint amilyet a mi nagy bohócunk, Eötvös Gábor egykor a világ számtalan pontján. Ebben kiabálta a szállóigévé lett mondatát, élesen sipítva, elnyújtva a szavakat: „No lááátooood!!!!, van mááásiiiiiik!!!!" Diadalittas üvöltés volt ez, szinte szétrepesztette a falakat, amikor a tőle elvett hangszerek helyett, amelyeket mind ujjongó örömmel húzott elő a ruhája alól, és mámorosan fölmutatott, majd sebtében a következőkön és a megint következőkön is játszani kezdett kivirult képpel. Cirkuszi remekmű volt ez, a nagy bohóc zsenijének megnyilvánulása. A szabadság himnusza, ezért is kísérte, a játékossága mellett, a nézők üdvrivalgása. És nem csak a gyerekeké, a felnőtteké is. Mélyről törtek elő belőlünk a sérelmek, meg az igazságérzet, hogy most végre nem tűrjük az elnyomást, igenis valahára lehessen szabadon zenélni, élni. Sérelmekben, elnyomásban pedig mindenkinek, a gyerkőcöknek is volt már részük, ezért ez a szám a maga nyelvén tényleg arról regélt, mint a legmagasabb rendű művészet.