Nehéz helyzetből indult David Fincher új filmje a Netflixen, hiszen ha nem ez a rendezői név lenne rajta, akkor sokkal kevesebben indították volna el, de így meg viszont a Fight Club, a Zodiac, vagy a Social Network lebeghetett a nézők szeme előtt – mindeközben Fincher csak talán csak egy zsánerrel játszó egyszerű darabot akart az asztalra tenni, ami még az alkotói karrierjére is reflektál “vele” a főszerepben.

A történet röviden egy bérgyilkosról szól, aki jól keres, mindig felkészül, nem hibázik, vagy ha mégis, akkor is tartja magát a tervhez, legyen az A, B, C, D, amit erre az esetre készített. Végrehajt, nem érdekli kinek és miért, csak jöjjön a pénz, az érzései ambivalensek. Nyilván a film elején egy hibával indítunk, aminek következményei a magánéletébe csapódnak le, amit nem tűr, és visszavág egy hagyományos bosszúfilmes szerkezetben, de Fincheri hidegséggel…, vagyis precizitással, hogy a végére megtalálja a lelkiismeretét.

Az egész ilyen kontrasztos felépítésű, mivel a fejében mondogatja a “Tartsd magad a tervhez! Készülj fel, ne improvizálj! Ne bízz senkiben! Soha ne add fel az előnyödet! Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek! Zárd ki az empátiát! Az empátia gyengeség. A gyengeség sebezhetővé tesz.” Viszont a cselekedeteivel ennek teljesen ellentmond, hiszen bíz emberekben, empátiával cselekszik, sebezhető. A tényleges jelleme más, mint az a rendíthetetlen gyilkos, akit felépített magában, és ezt a két világot kell összepasszintania, vagy épp felszámolnia az egyiket.

Ami a legjobban tetszett, hogy a film miképp játszik az elvárásainkkal. Ugye megy fel a bosszúlistán a megbízó felé, és azt gondolnánk minden lépcsőfoknál, hogy “na itt valami mondvacsinált gond lesz”, de szinte sosincs, amikor pedig mégis van, az sem “tipikus” plotos “konfliktus kell” elakadás. Valójában tényleg egy hatékony gyilkost követünk, akinek azért nagy szerencséje is van, mert ejt hibákat, de azok többnyire az ő oldala felé sülnek el végül.

Nem mellesleg az utóbbi évtized legjobb hollywoodi verekedős jelenetét is megkaptuk benne, amire aztán végképp nem számítottam előzetesen.

Bele lehet látni még dolgokat, számomra teljesen összecseng a Fight Club fogadtatására való reagálással ez a film, amit Fincher nem mellesleg már 2007 óta akar tető alá hozni. A főszereplő amolyan Main Character szindrómás, “nem vagyok átlagnép” “érzelmeimet én irányítom” és a többi ráragadt félreértelmezés, amitől különlegesnek érzi magát, ‘látja a valóságot’, hogy a végére rájöjjön a belső képe hibáira, és elfogadja porszem mivoltát a nagyok játszmájában, amibe belekeveredve, a kígyó fejénél járva és azt fenyegetve sem tényező valójában. Na nekik tényleg nem létezik az átlag nép. Tulajdonképpen viccet űz a mantrázó alfa-sigma akárkikkel, azokkal akiknek például Tyler Durden lett a példakép a Fight Club után.

Részemről a Mank (hibája:) után Fincher visszatért a közönségfilmesebb útjára, és valami különlegest tett az asztalra, ami még sima bosszúfilmként is bőven lekötött. Elrepült a 2 óra, mivel a Killer csak a felszínével is magával ragadt, hiszen ahhoz nagyon ért Fincher, de közben meg talán pont a szemünk előtt számolt le a maximalizmusával, nevetett magán.