A 2017-es Persona 5 (illetve a 2020-as kibővített változat, a Royale) műfaját tekintve JRPG volt, egy meglehetősen összetett, letagadhatatlanul japán szerepjáték, amiben egy középiskolásokból összeverbuválódott csapatot kellett irányítani, akik az úgynevezett metaverzum nevű alternatív valóságban vették fel a harcot mindenféle gonosz elemekkel. A körökre osztott, eltérő képességű segítőket (ezek a címadó Personák) is tartalmazó harcrendszer mellé kiváló történet dukált, illetve a világ megmentése mellett azzal is foglalkozni kellett, hogy helyt álljunk az iskolában és rendben legyen a szociális életünk – utóbbiból romantikus leágazások is születhettek.

Mindebből a november közepén debütált Persona 5: Tactica csak a már bejáratott szereplőket, a körökre osztott harcot, illetve a különleges képességeket biztosító Personákat tartotta meg, a szerepjátékos elemek helyét pedig teljes egészében átvette a taktikus harc. Ezúttal egy olyan egyveleget kapunk, amiben a Persona 5 hangulata keveredik a Mario + Rabbids-sorozat játékmenetével. Adott az animéket és mangákat idéző látvány, megkapjuk a kedvelt szereplőket (de érkeznek újak is), a ránk váró küldetések pedig minden esetben körökre osztott harcot jelentenek, olyan pályákon, ahol ügyesen taktikázva kell kihasználni a fedezékeket, a szintkülönbségeket, a karakterek eltérő képességeit és a csoportos bónuszokat.

Kívül cuki, belül erős

Amiben a Tactica leginkább hasonlít az alapjátékra, hogy – nyugati fejjel – kell hozzá némi türelem, ugyanis az alapokat elmagyarázó oktató rész ugyan a ránk váró történet szerves részét képezi, de nagyon lassan, lépésről lépésre tanulunk meg mindent, a helyenként kissé nyögvenyelősnek érződő, a kezünket szorító bevezetés legalább három órára elnyúlik. Ezt a szakaszt letudva viszont nemcsak megkapjuk az eltérő kvalitásokkal rendelkező karaktereket, de kinyílik számunkra a játék, innentől magunkra vagyunk utalva és csak a korábban tanultakra hagyatkozhatunk.

Bár a vizuális megvalósítás, és a helyenként kissé infantilis szereplők, illetve párbeszédek alapján azt hihetnénk, hogy jópofa tinglitangli vár ránk, de az alkotók a nem túl bonyolult rendszer ellenére is komolyan vették a választott műfajt. A bemelegítő feladatok után oda kell figyelni, hogy kikkel és hogyan játszunk, ha nem akarunk fűbe harapni. A kihívás ráadásul fokozható az opcionális mellékküldetésekkel, ahol minden esetben speciális feltételeknek megfelelve kell győzedelmeskedni – például egy kör alatt le kell győzni mindenkit, vagy el kell jutni a pálya végébe, ami a rendelkezésünkre álló lehetőségek ismerete nélkül szó szerint lehetetlen feladat.

Atlus

A pályákon három karaktert irányíthatunk, de a felosztás variálható, négyzetrácsos terepen kell mozogni, egy körön belül léphetünk, használhatunk kézifegyvert, illetve speciális képességeket, amik egyrészt karakterspecifikusak (és fejleszthetők), másrészt függenek attól, hogy milyen Personát „csatoltunk” az adott hős mellé. A fedezékben lévő ellenfeleket nem tudjuk sebezni, de ki tudjuk őket robbantani a helyükről, magasból támadva előnyünk van, ha valakit földre küldünk (de még él), akkor bónusz támadást kapunk, a pályán ügyesen helyezkedve pedig bevethetünk egy átlagnál jóval erősebb, területre ható, és a kijelölt részen belül mindenkit sebző támadást.

Az akciók persze most sincsenek ingyen, figyelni kell, hogy mennyit költünk a rendelkezésünkre álló pontokból, illetve alakíthatjuk úgy is a taktikánkat, hogy a küldetések közben visszaszerezhessünk valamennyi életerőt, vagy SP-pontot, amiből a speciális csapásokat „vásárolhatjuk”. Egy menet a győzelmünkkel, rosszabb esetben az utolsó életben lévő tagunk elhullásával ér véget, ugyanakkor van lehetőség arra, hogy a legyőzött karaktereink helyére beugorjon az egyik nem használt társunk – az ismétlések száma pedig attól függ, hogy milyen nehézségi fokozaton játszunk.

Bár a játékmenet egy idő után repetitívvé tud válni, a pályák felépítése, a változó világok (kastélyok és börtönök helyett ezúttal királyságokat kapunk) dizájnja, az eltérő típusú ellenfelek, a folyamatosan fejlődő hősök és az újabb és újabb, a karaktereknek különleges képességeket biztosító Personák azért mégsem hagyják, hogy unalomba fulladjon a kalandunk, aminek természetesen köze van a játék valóságához is. Ha pedig már Personák, ezeket most is a Velvet Room nevű „menüben” tudjuk létrehozni: mindig két, már meglévő típus összeolvasztásából nyerhetünk újabb és erősebb segítőket.

Atlus

Még több ilyen rókabőrt

Bár kétségtelen, hogy a tesztalanyunk megalkotásával a kiadó egy újabb bőrt szeretett volna lehúzni a sokak által imádott alapjátékról, haragudni ezért nem lehet, hiszen Persona 5: Tactica nem egy pofátlan lehúzás, hanem egy olyan játék, ami önmagában is megállja a helyét. Ez olyannyira igaz, hogy azok is bátran belevághatnak, akik még sosem játszottak egy Persona-játékkal sem, de szeretik a taktikai műfajt. Ugyan vannak visszautalások a korábbi epizódokra, de a sztori önmagában is kerek egész, ami bármiféle előismeret nélkül érthető és élvezhető – ugyanez igaz a játékmenetre is.

Persze a leginkább azok fogják értékelni ezt a programot, akik már 2017 óta nyomon követik a Fantom Tolvajok kalandjait. Bár tény, hogy a megszokott szerepjáték -lemek innen nagyrészt hiányoznak, de a történet és a szereplők közötti interakciók most is vannak annyira szórakoztatóak, hogy még akkor is érdemes próbát tenni ezzel az új felvonással, ha eddig nem nagyon rajongtunk a körökre osztott taktikai játékokért.

Kapcsolódó Mennyibe kerül manapság játszani? PC, konzol, kiegészítők és játékok. Mennyit kell költeni napjainkban erre a hobbira?

A Persona 5 Tactica 2023. november 17-én jelent meg PlayStation 4 és 5, Xbox One, Series S | X, Nintendo Switch, illetve Windows platformokra. Tesztünk a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.

The post Persona 5 Tactica: bárcsak minden rókabőr ilyen lenne first appeared on 24.hu.