Berobbannak a színpadra és szinte végig robbanás-közeli állapotban maradnak. Forr bennük a düh. Kimondják, kiüvöltik, kiéneklik, kimozogják fájdalmukat, sértettségüket, felháborodásukat. De közben szerencsére fölöttébb játékosak. Irigylésreméltóan energikusak. Jóféle gyilkos, éles-látó humoruk van. Le-ledöfnek vele embereket, jelenségeket. Nem férnek a bőrükbe. Az Örkény Színház kisszínpadán kilométereket futnak, loholnak, táncolnak, alakzatokba rendeződnek. Erő árad belőlük, s az elkeseredés mellett a szakmájukba vetett hit. Ami kifejezőkészséggel párosul. És egymás iránti figyelemmel. Összetartó „bandát” alkotnak így együtt. Gyakran csak egy-egy mondatot lelkesítenek át, amit szóláncban folytatnak: megint mond egyet-egyet valaki, akár magyarul, németül, angolul, a másik szájából kapkodják ki a szót, ami gondolattá, állásfoglalássá, lázító, sőt forradalmi hevületté áll össze. Kiakadtak, kiborult már náluk a bili, és ezt temérdek ötlettel, energikus szertelenséggel, fésületlenül és üdítő szemtelenséggel előadásba foglalják. Arról beszélnek, hogy elegük van, nem mehet ez így tovább, nem sok maradt a demokráciából, a kultúrharc öl, butít és nyomorba dönt, a politika beleavatkozik mindenbe, ott is, ahol semmi keresnivalója nem lenne, az egyetemeken is „tobzódik”, ellehetetlenít, kinevez, levált, fittyet hány az autonómiára.