Kedvenc művészeimet már régóta nem gyászolom. Tudomásul vettem, hogy távozóban vannak, akik ezüstpapírral szórták be életem, olykor még értelmet is tudtak adni neki. Két búcsú valamiért mégis megrázott. Az egyik Török Ádámé volt. Ennek a nagy, férfiasan mamlasz rockernek az elvesztése meglepően fájdalmas űrt teremtett bennem. Belém égett fuvolaszóba vésett romantikus alkata, darabos szentimentalizmusa, biztonságot adott, hogy elmehetek a koncertjére, és akkor is zenélni fog, ha csak öten leszünk a teremben. – Gyertek közelebb, támogassátok a kicsi bandát! – kiáltotta volna. Hiányzik a levegőből. A másik nagy fájdalom pedig… Csomós Mari. A SzínészNő. A csábítóan lüktető, drámai érzelmesség. Kamaszkoromban azok közé tartoztam, akik szerelmesek voltak belé. Képe szobám falán, a 141 perc a befejezetlen mondatból-t szinte csak akkor nem láttam, ha nem adták. Ezer árnylatra képes, kacér tekintete volt számomra az érett, intelligens, szép női melegség.