Türkizkék gleccserfolyó, a háttérben drámaian kiszögellő Dolomitok – a napfény városaként becézett kelet-tiroli Lienz bőven rejteget látnivalót, ha kocsival túlmerészkednénk a Murauig tartó lélektani határon. Egy luxushotel, a Zettersfeld-csúcs, egy középkori vár és a nyugalom szigete: megnéztük, mit érdemes felfedezni a régióban.  

Budapestről indulva nagyjából épp a kreischbergi sífelvonókig tart az a lélektani határ, amit még egy ültömben kibírok – hogy aztán száguldhassak egy kicsit a télen kvázi magyar faluként funkcionáló Murau pályáin. (Ha már most kezdődik a síszezon, tipp: Lachtalra is érdemes átnézni egy-két napra, a bérletek oda is érvényesek.) Tovább nagyon nem is merészkedtem eddig az osztrákoknál, azért az öt-hat óra autóút bőven elég.

Pedig az igazi „fun” csak ez után kezdődik.

Hét-nyolc óra szintidővel már bőven Kelet-Tirol szívében járunk, a háttérben drámaian kiszögellő Dolomitok miatt még a tájkép is mintha emelné a tétet. Itt – a kvázi olasz faluk között – találunk egy kis várost, amit elsőre egy másikkal keverünk. A napfény városaként is ismert Lienz (ejtsd: Lienc), nem Linz bújik meg a Zettersfeld völgyében, és a téli sportokon túl jóval többet is nyújt: wellnessre, kultúrára és nyugalomra cseréltem a sílécem.

Ellenjavallatra nyitották – bejött

Ha az impozáns, mégis családias hangulatú osztrák luxust keressük a kelet-tiroli régióban, aligha kérdés, hogy a Grandhotel Lienz-ben jó helyen járunk. A tiroli szövetségi tartomány keleti részének első – és ez idáig egyetlen – ötcsillagos wellnesszállodája 2009 óta várja a vendégeit. Johannes Westreicher, a szálloda fiatal hoteligazgatója vezet körbe az épületben. 2007-ben kezdte a fejlesztést a családja, meséli nevetve, miután a Lienzbe költözött nővére hozzáment a város egyik neves szívdoktorához, és meggyőzte a már évtizedek óta hoteltulajdonos édesapját: nyissanak a napfény városában is egy létesítményt.

A két éves fejlesztést, valamint a mintegy 30 millió eurós költséget az édesapa vállalati tanácsadói nem ajánlották: tizenöt éve még viszonylag kevés turistát vonzott a 12 ezer fős, mediterrán hangulatú kisváros. A Westreicher és Simonitsch család az ellenjavallatra végül legyintve vágott bele az üzletbe. Az sem hallatlan a szomszédban, hogy egy-két família fejleszt luxushotelt a hegyek között. A nagy nevű, négy-öt csillagos és akár több száz szobás, de még mindig teljesen családi kézben lévő (és így a nagyobb hotelméretnek vagy a puccnak először talán ellentmondóan családias hangulatú) hoteleknek hagyománya van Ausztriában: legutóbbi látogatásom során is egy ilyen luxushotelben szállhattam meg.

Két év és harmincmillió euró – ennyi kellett az első kelet-tiroli ötcsillagos wellness-szállodához. Fotó: Grandhotel Lienz

Végül jó döntésnek bizonyult a tanácsadói elemzésekkel szemben a városban üzletet nyitni. A turizmus a Dolomitok színes sportlehetőségeinek (például a síelésnek – a közelben kisebb forgalmú sípálya üzemel, ahol Kreischberggel ellentétben nem kell az embereket kerülgetni), valamint a környező wellnesskínálatnak köszönhetően felpörgött.

Többek között a magyar piac is egyre fontosabb, már többen lépik át az eddig valahol Muraunál húzódó lélektani határt.

A főszezonon kívül pedig esküvőket, valamint vállalati konferenciákat, meetingeket tartanak az épület báltermében. Épp egy esküvőhöz terítenek a kollégák, mondja Herr Westreicher, ahogy az impozáns különteremhez érünk – így nem is a forgalmat említi a hotel elsődleges kihívásának, hanem a munkaerőt. Vannak azért jelentkezők, de nem mindegyik alkalmas egy ötcsillagos szállodába; így akit megfognak, mindenképp próbálják megtartani. (Magyarokat is alkalmaznak.)

Észrevétlenül zseniális

Ahogy sétálunk a szállodában, a kialakítás egyértelműen modern, és – azt hittem, ezt a jelzőt csak mobilapplikációkra vagy szoftverekre fogom használni – intuitív. A zöldmezős beruházás miatt nem egy régi szálloda kacskaringós alaprajzát kellett modernizálni, így a család szakmai tapasztalatának megfelelően rajzolt terveknek köszönhetően olyan pofonegyszerű a különböző vendégterek között navigálni, mintha már csecsemőkorom óta itt laktam volna.

Ezt valójában észre sem veszem addig, amíg Herr Westreicher meg nem említi: a kialakításnál törekedtek arra, hogy a vendég a szállodában eltöltött első öt-tíz perc után mindig tudja, mi merre van. És egy jól tervezett hotelnek valójában ilyen észrevétlenül kellene működnie.

Hiszen ha nem kell semmit keresni, és a lábunk jól begyakorolt izommemóriával visz reggel a brie sajttal és nutellával roskadásig pakolt büféreggeli-asztalok felé, nem érzékeljük a tétova fejvakarást, merre is vezet az utunk.

A hotel mellett az Isel gleccserfolyót hallani. Fotó: Grandhotel Lienz

Felfedezni azért bőven van mit, ahogy egy ötcsillagos szállodához dukálnak az extra szolgáltatások. A hotel nagyjából mértani közepén elhelyezett főbejáraton besétálva (vagy a mélygarázsból ugyanide felliftezve) a hatalmas lobbi fogad; amin átsétálva a bárba jutunk. Az innen nyíló teraszra kiülve a Dolomitok drámai kiszögelléseit nézhetjük, ahogy az Isel gleccserfolyó egészen különleges, tiszta türkizkék színben pompázva morajlik alattunk.

A lobbit és a bárt elkülönítő folyosó balra az 1400 négyzetméteres, úgynevezett „GrandSpa” részleghez, jobbra a 640 négyzetmétert elfoglaló öt étteremhez vezet. Mire Herr Westreicherrel a hoteltúránkon előbbit szemlézzük látogatásom második napján, már ismerősen mozgok a medencék és a masszásszszobák között. A grand itt bizony nem költői túlzás, amiről végérvényesen az alagsorban található wellness-oázis győz meg: nem a már sajnos jól ismert alig férsz el a többiektől-érzet fog itt el, ahogy általában a megúszósan kialakított, két kis szaunát büszkén hirdető szállodák többségében. Több bio, finn, kőszaunával, török gőzfürdővel, sószobával büszkélkedik a (még az általam eddig legjobbnak ítélt sárvárit is leköröző) szaunavilág.

A nem megúszós szaunavilág. Fotó: Grandhotel Lienz

Érdekesség, hogy a wellnessrészleg mellett a családi történetből megismert doktor, Dr. Peter Lechleitner praktizál: az egyetemi professzor privát rendelője található itt, amit az utcafrontról is el lehet érni.

Tizenkét Daniel Craig

Ha a lobbiból nyíló folyosón jobbra fordulunk, a hotel éttermeinek egyikében kötünk ki. Itt Flaschberger úr, a Grandhotel Lienz főszakácsa vezeti a konyhát; régi, hagyományos receptekből új és könnyű ételeket alkot, meséli Herr Westreicher. Az étterem fa berakású falait itt-ott a Simonitsch és a Westreicher családi címerek díszitik; a kissé középkori feelingre pedig az éttermek alatt lévő borospince erősít rá. A borospincében mintegy 170 különböző borfajtából lehet kóstolni. Zömében osztrák tételeket tárolnak itt, de harminc százalékban külföldről érkezik a portéka: évente 6000 üveggel szereznek be – köztük egy tokajira pillantok.

A borospince és a földszint túrái után a hetvenkét szobát már nem nézzük meg egyenként (a sajátunkhoz hasonlóan mindegyik tágas, óriási ensuite fürdőszobával), a négy exkluzív lakosztály egyikét azért meózzuk. Már csak azért is, mert itt szállt meg pár napig Daniel Craig is a huszonnegyedik Bond-film, a Spectre alpesi jeleneteinek forgatása alatt. Meg persze az egész stáb, akik mintegy hat hétig foglalták el a szállodát.

Johannes Westreicher nevetve meséli: először azt hitte, hogy szivatják, amikor megérkezett hozzá a non-disclosure aggreement, azaz titoktartási szerződés.

Egy „őrült fickó” telefonált neki Bécsből, aztán amikor meglátták a 007-et a papírokon, nem keresték tovább a kandikamerát. A színész lienzi tartózkodása alatt tíz Range Rover rótta a kisváros szűk útjait, a szállodába pedig hatalmas szatelliteket telepítettek, hogy a napi felvételeket a londoni stúdióba küldjék. A helyiek mindeközben jóízűen pletykáltak, melyik kocsmában látták épp inni a sztárt. „Nem tudták, hogy tizenkét dublőre van” – kacag Westreicher, aki szintén csak kétszer látta Craiget a tartózkodása alatt.

Napfényváros

A szálloda felfedezése után Lienzet és környékét vesszük be a látogatás többi napján. A kisváros nem véletlen kapta a „napfény városa” becenevet: évente több mint kétezer napsütéses órával büszkélkedhetnek a lakók. Az 1242-ben alapított (mi, magyarok ekkor a tatárjárást nyögtük), alig tizenkétezres városka 673 méterrel a tengerszint felett elterülő központja is a mediterránt idézi: kisebb főterén kávézók, éttermek, és pár utcányi elegáns üzletsor várja a régióba látogató utazókat – németül és olaszul kínálják a portékájukat az árusok. A gyalog könnyen bejárható központot itt-ott átszeli a már említett türkizkék Isel, és a Dráva – utóbbinak is szebb színe van még itt, Lienztől alig 50 kilométerre ered.

Lienz városa és vára. Fotók: Aichner Bernhard, Stadt Lienz

A város jelképeként ismert Schloss Bruck ősi vár Lienz szélén őrzi a Hochstein és Zettersfeld hegyek közé bújt települést. Lienz alapítása után építették, de a mai formáját a XVI. században nyerte el – a múlt évszázad óta pedig Albin Egger-Lienz, a város leghíresebb festőművészének kiállítását rejti. Ide két okból éri meg betérni: az egyik Egger-Lienz grandiózus Attila-festménye, a másik az öregtorony megmászásának lehetősége, ahonnan pazar kilátás nyílik a völgyre. (Ennél jobbat már csak akkor kapunk, ha fellibegőzünk a Zettersfeldre – erre nem csak a síszezonban nyílik alkalmunk.)

A nyugalom szigete a Dolomitok mellett. Fotó: Elias Bachmann

A legjobb környéki kikapcsolódásért viszont érdemes autóba pattanni, és a tíz kilométerre lévő Assling település felé venni az irányt. Itt található a Vitalpinum, az első tiroli hegyi fenyőolaj-lepárlóüzem. Az Unterweger fivérek által megálmodott élményparkban mezítláb lehet róni a köröket – felfedezve a Kelet-Tirolban őshonos növényzet (például a cirbolyafenyő) gyógyító hatását. Kneipp-taposó, aromás alpesi gyógynövényzuhany, vagy olaj-horoszkóp – mintha a nyugalom szigetére kerültünk volna. 

The post Wellness, kultúra, nyugalom: a pazar osztrák kisváros, amiről még nem is hallottál appeared first on Forbes.hu.