Maradnék az angol címnél, de persze az Anatomie d’une chute-ról van szó, ami végre eljutott hozzánk. A végre mondjuk lehet csak miattam került oda, hiszen az első előzetes óta vártam, vagy a Cannes-i díja óta, vagy a PIMP emlegetése óta.

A történet nem annyira bonyolult, mert tényleg egy zuhanásról szól minden irányból. A főszereplő írónő férje esik ki a 2. vagy 3. emeleti ablakból miközben dolgozik a ház szigetelésén, és a hulláját a sétából hazatérő látássérült kisfiuk találja meg. Fél órával később kiérnek a mentők és a rendőrök is. Pár nappal később pedig a halottkém jelentése és más felmerült kétségek miatt megvádolják a nőt a gyilkossággal.

Igen, egy tárgyalótermes dráma lesz belőle. Nem tudom ez mennyire spoiler, mindenesetre az előzetesben benne volt. Így bontakozik ki a zuhanást körülvevő sok esemény, a megelőző éjszaka, a korábbi évek, és kerül felszínre minden. Vagyis “minden?”.

Az a durva, hogy a film még az első körben megfogható “ő tette?” kérdés szintjén is teljesen működik, talán bűnügyi thrillerként besorolva úgy. Műr az is lekötött ahogy feltárják a nyomokat, a szemtanúk és a szakértők vallomásokat tesznek, foglalkoztatott a nő bűnössége.

Viszont ha hátralépünk, akkor inkább az került itt előtérbe, hogy amikor hallunk valakiről 1-1 dolgot és ítélünk, akkor mennyire semmit nem tudunk. Nem vagyunk tisztában a kontextussal, a megérzésekre hagyatkozunk, ha kicsit ellenszenves, akkor veszhet simán, eldöntjük előre. Nyilván mindezt nem csak gyilkossági ügyekre értve. Például a főszereplő szerepében pont kellően öntudatos és agresszív Sandra Hüller, hogy a remek alakítása miatt lehet nem kedvelni néhol, de közben meg ez a lényeg. Lelökte a férjét, csak mert határozott, sikeres és képesnek tűnik rá? Vagy csak kivetítjük, hogy mit gondolunk a világról és az emberekről? Bűnösnek gondolom, mert nem viselkedik az elvárt ártatlanként, és erre keresek bizonyítékokat a filmben?

Teljesen magával ragadott. Simán ott van az év legjobb filmjei között, és durva volt szinte telt házzal (egy kis teremben) nézni.