Egy időben a szilveszter fontosabb volt még a karácsonynál is. Ez a felnőtté válás, a gyakorlatozás és felkészülés éveire esett, a kamaszkor szélsőségesen vibráló időszakára. Addig a szilveszter jobbára csak az éjszakai tévéműsort jelentette a nagyszülőkkel (mert anyámék buliztak), amivel kapcsolatban mindig az volt a legégetőbb kérdés, hogy lesz-e Hofi, vagy sem. De bárhogy is alakult, a verdikt mindig ugyanaz maradt: a tavalyi jobb volt. Aztán kétszer is koccintottunk, én valamilyen szörppel, a román és a magyar újév tiszteletére, az előbbi volt a hivatalos, utóbbi az érzelmes. A nagymamám viszont képes volt minden alkalommal bemutatni a bravúrt: mindkettőt megkönnyezte.

Kilencedikben, a líceum (gimnázium) első évében alakult úgy, hogy én magam is elmehettem bulizni, méghozzá egyenesen Kolozsvárra, ahol az unokatestvérem osztályával mulattuk át magunkat 1987-be. Ekkor ismerkedtem meg a morzsával, ami ott bevett szokás volt (amikor másnap még van egy ráadásbuli, hogy elfogyjanak a kaják), és rá egy évre, szintén Kolozsváron, a társaságból elsőként tanultam meg, hogy az alkohollal szemben csak vesztes csatái lehetnek az embernek. Főként, ha nem áll meg idejében a hangulata karbantartásával.