Kedves Laci,

Nagyon izgalmas lett az országunk most, a múlt évi októberi választások után. Több nyugati médiumban is állítják, hogy Lengyelország most egy olyan játszótér, ahol nemcsak a régi, de egy teljesen új forgatókönyv alapján is játszanak. Ahogy az emlékezetes annus mirabilis 1989-ben, a csodálatos esztendőben, most is azt nézzük, milyen lesz az átalakulás a (fél)diktatúrából újra a demokráciába.

Sok a találgatás, a forgatókönyv, sok az aggodalom és a bizonytalanság. Főleg azért, mert a választáson megbukott, de félig-meddig megmaradó régi, Kaczyński-féle rendszer képviselői utcára vezetik az embereket, akik tele vannak gyűlölettel és haraggal. Mindenhol kemény birkózás és kötélhúzás folyik. Nem volt ilyen csata a kommunizmus bukása óta. Jelenleg a káosz állapotában vagyunk. Egy mindent átható küzdelem osztja meg az országot, amely már korábban is erősen megosztott volt. A két nagy tábor közt se szolidaritás/együttérzés, se megegyezés nincs a láthatáron. Ez egy új csatatér és a végleges kimenetel még ismeretlen.

Van-e még remény? – kérdezik tőlem a barátaink. Igen, van, de hogy mi lesz később, még bizonytalan. Eddig azt láttuk, hogy az új hatalom, az új kormány Donald Tusk szigorú és következetes vezetése alatt nem habozik. Tudja, hogy a régi rendszer az állami intézményeket teljesen a saját hatalmi érdekei szolgálatába állította. Övék volt nem csak a kormány, de az államfő, az úgy nevezett közmédia, az Alkotmánybíróság, a nemzeti bank, a nagy és erős állami cégek, mint az Orlen, és majdnem az egész jogrendszer, a rendőrséggel és a Központi Korrupcióellenes Irodával (CBA) együtt. Nem történt teljes pályás letámadás, mint Magyarországon, de csak azért nem, mert nem volt kétharmados alkotmányos többségük a parlamentben. Így tavalyig nem az alkotmány volt a legfontosabb, hanem az egyre több sarkalatos törvény, amelyeket most saját védelmükben használnak. Az országban sajátos kettős hatalom, párhuzamos állam létezett: az egyik, amely még megmaradt a korábbi demokratikus alkotmányból és rendszerből, mellette pedig az egyre erősebb és nyíltabb nem demokratikus és nem liberális hatalmi központ, egy új pártállam. Ennek a pártállamnak a hatalmát kell megtörnünk, ez mi a legfontosabb feladatunk, mondják az új hatalmi központban.

Most, amikor lengyelek döntöttek a választásokon, megmutatkozott, hogy Andrzej Duda államfő, akinek még másfél éve van hátra, nem semleges. Ellenkezőleg, a PiS táborához csatlakozott, késleltette a Tusk-kormány megalakítását és „jogállamiság terrorjával” vádolja Tusk kormányát. Donald Tusk és emberei a miniszteri pozíciókban nem hátrálnak és bátran döntenek. Előbb gyorsan ledarálták a régi rendet szolgáló közmédiát, majd az elnöki palotában letartóztatták a volt belügyminisztert és helyettesét, és még azon a napon börtönbe vitték őket. A jelenlegi ellenzéki politikusok államcsíny-kísérletről kezdtek beszélni, az államelnök pedig hezitált: adjon-e újra kegyelmet vagy várja meg mit szól a mostani főügyész-igazságügyi miniszter, Adam Bodnar professzor (a volt ombudsman). Végül, a miniszter jogi indoklását figyelmen kívül hagyva, mint igazi pártkatona, Duda elnök újból kegyelmet adott. Ezért a feszültség érezhető nem csak a közéletben, de néha az üzletekben vagy az utcákon is.

Az már világos, hogy a tavalyi választás nem volt mindent eldöntő, hanem csak az első szakasz, csak egy küszöb átlépése, mert az igazi csata a demokrácia és tekintélyelvű erők között igazán most kezdődik. Lehet, hogy csak áprilisi önkormányzati és a júniusi európai választások hoznak végeredményt és mutatják meg, merre is tartunk. Most napról napra változik a helyzet, kötélhúzás folyik a két tömörülés között, vagyis – farsangi hangulatban – áll a bál a mostani és a korábbi főszereplők közt. Igaz, a közvélemény-kutatások inkább a mostani kormány támogatását jelzik; épp ezért Aleksander Kwaśniewski volt elnök azt ajánlja a Tusk-kabinetnek és az egész társadalomnak, hogy minél előbb éljen egy előrehozott választás eszközével, mert különben a következő másfél év Duda elnök vétójogával csak egy politikai patthelyzetet eredményezhet. 

De addig is már sok tanulságot levonhattunk. Kiderült, hogy létezik még nálunk egy független, demokratikus társadalom, amelyet nem sikerült ledarálnia se Kaczyńskinek, se az állítólag hatalmas egyháznak. A fiatalok nem menekültek el, hanem egy új társadalomra és demokráciára szavaztak, ahogy a lányok és asszonyok is, a szigorú abortusztörvény miatt. Már az új kormány oldalán áll a média, és többé a közmédia sem súgja, hogy Tusk németbarát, vagyis bérenc, és hogy az Európai Uniót Berlin és Brüsszel libernyákjai vezetik.

Most pedig elkezdődött a legfontosabb csata: kié lesz és milyen lesz a jogállam, egypárti és centralizált, teljesen a politikai akaratnak alárendelve (főleg Kaczyńskinek, de Duda elnöknek is), vagy újra egy igazi, az európai liberális rendszerbe illeszkedő, ahol működik a fékek és ellensúlyok szisztémája. De hogyan lehet ez utóbbit megteremteni a teljes polarizáció mellett? Ahol két erős politikai törzs állandóan csépeli egymást? Lesz-e ebből újra demokratikus liberalizmus? Nem valószínű. Képesek voltunk felébredni, de mi vár ránk az ébredés után? Megyünk tépelődve a hajnal felé, ahogy te is írtad a kilencvenes években? Nem tudni. Inkább várunk egy új rendszerre, csak még nem tudjuk milyenre.

Csak két dolog egyértelmű: Tusk kabinetje teljes erővel megy vissza az EU felé, és már most is van reményünk az európai pénzekre, amikor még nem állt vissza az igazi jogállam. A második: mind Donald Tusk, mind a külügyminiszter Radosław Sikorski első külföldi útja Kijevbe vezetett. A független Ukrajna nekik és nekünk vitathatatlan lengyel államérdek.

A rendszerváltás korában, amikor a kommunizmus megbukott, híres volt a példabeszéd, vagyis a feladat, ami ránk várt: hogyan lehet a halászléből harcsát vagy pontyot csinálni – mert pontosan ezt kellett tenni, amikor átléptünk a tekintélyuralmi, diktatórikus rendszerből újra a demokráciába. Mert diktatúrát bevezetni nem más, mint halászlét készíteni a pontyból. De most az a kérdés: hogyan lesz a halászléből akváriumi hal?

Rontani könnyű, javítani sokkal nehezebb. De egyáltalán lehet-e javítani? Javítható-e a régi rendszer? Így beszélnek most Varsóban, ahová a nyugati gyors újra megérkezett, hogy a teljesen új rendszert új alkotmánnyal kell megépíteni. Másképpen nem megy. Lengyelország most nem más, mint egy laboratórium, egy nagyon fontos politikai konyha, nemcsak nektek és Kelet-Európának, hanem egész Európának és a Nyugatnak. Szilárdan kitartunk-e, ha nem a demokraták, hanem Donald Trump lép újra az amerikai színpadra, ami nagyon is lehetséges? Csak Orbán Viktor lesz boldog, vagy nálunk is örülnek majd? Sok olyan kérdés, amelyekre nincs válasz.

Lengyelországban most egy divatos kifejezés járja: a „Két Torony”. Először akkor jelent meg, amikor 2018-ban kiderült, hogy Jarosław Kaczyński, az ország „erős embere” személyesen benne van egy gyanús üzletben és a volt kormánypárt PiS nevében meg akartak építeni két nagy üzleti épületet a főváros központjában. Az affér nagyon gyorsan híressé vált, főleg az ellenzéki sajtóban. De az ügynek a mai napig nincs semmilyen jogi következménye, igazi nyomozás sem volt, nem vitték bíróságra, mert az akkori igazságügyi miniszter, Zbigniew Ziobro, aki egyben főügyész is volt – most állítólag beteg, eltűnt az országból – ezt nem engedte. Most, amikor az igazi politikai változás megtörtént, a Két Torony újra napirendre került. Ahogy a másik Két Torony is; Ostrołęka város mellett egy szénerőmű két nagy tornyát építettek fel – Beata Szydło kormánya alatt – a híres New York-i World Trade Centert mintázva. Később lebontották az új klímapolitika miatt, pedig majdnem kétmilliárd lengyel zlotyról volt szó. Ki fizetett ezért? Az állami költségvetés, azaz az átlagállampolgár.

Az új médiában most látható, milyen nagy volt a korrupció a PiS rendszerében. Egymás után kerülnek napvilágra az új esetek. Nagy vita folyik például a Varsótól kb. 60 km-re lévő CPK nevű hatalmas repülőtérről, melyet már megterveztek, hatalmas összegeket fektettek bele, de egyelőre nem építettek meg (még nem tudni, milyen nagyságú összegről van szó). Emiatt a jobboldalnak jogilag felelnie kell. A nagy korrupciós botrányoknak gazdasági és társadalmi, de politikai és erkölcsi következményei is vannak.

De két másik, politikai Toronyról is szó esik. Az első Toronyban egy nagyon tapasztalt politikus, Donald Tusk dönt. A másikban pedig Jarosław Kaczyński és rendszere maradványai politizálnak tovább. Tusk megmondta: „Jarosław, az időd már lejárt, nem jössz vissza". Tusk pontosan tudja, hogy a PiS visszatérése nem más, mint a demokrácia vége. A másik Torony pedig azt állítja, hogy az új koalíció nem mást vezetett be az országba, mint államcsínyt, egy „ideiglenes”, „zűrzavaros”, „törvénytelen”, „alkotmányellenes” rendszert.

Könnyebb volt a kommunizmust megdönteni és rendszerváltást végrehajtani, mint most a demokratikus jogállami intézményi rendszert visszaállítani. Kérdés, hogy meddig tart ez a politikai libikóka, az átmeneti szakasz és milyen áron jön az igazi váltás, ha egyáltalán jön? Erről majd legközelebb.

Bogdan Góralczyk

Kedves Bogdan!

A magyar zsákutcában olvasva leveled, nem tudom, hogy sajnálkozzam-e vagy irigyeljem a lengyel helyzetet. Úgy írsz a választások megnyeréséről, mint könnyű első lépésről, miközben Magyarországon 2010 óta az ellenzék minden választást elveszített és a rendszer pártja valamennyit kétharmaddal nyerte. Az a magasság, amelyet a Tusk-koalíció az elmúlt év októberében átvitt, számunkra még elérhetetlennek látszik. Lengyelországban a második, talán az elsőnél nehezebb rendszerváltás van napirenden, Magyarországon viszont egy egységes, választható és kormányképes ellenzék körvonalai se bontakoznak ki. Korábban a „varsói gyors” érkezése közvetlen hatással volt Magyarországra, s nagyjából párhuzamosan haladtak sínpárjaink, most világosan érzékeljük, hogy mennyire lemaradtunk a lengyel világhoz képest.

Lemaradtunk, mert Orbán élen jár. A Kaczyński-féle PiS alkotmányozó többség hiányában a régi, félig-meddig liberális demokrata államba költözött be, ellenben Orbán nemcsak a korábbi jogállamot, nemcsak a magántulajdon érinthetetlenségén nyugvó piacgazdaságot, a független sajtót és a civil társadalom intézményeit építette le, hanem helyébe saját, szélsőségesen központosított új nemzetállamát, egy rendszerszintű jövedelem- és vagyonszerzés célú hatalmi kört, annak intézményeivel és szabályaival épített fel. A magyar propagandagépezet messze felülmúlja a lengyelt. A rendszer nemcsak elsüllyesztette a független sajtó zászlóshajóit és gúnyosan nézi, ahogy a megmaradtak nem fognak össze, hanem a közvélemény-kutatással, a „népi kívánságokkal” szorosan összehangolt, fogyasztható „újnyelvet” teremtett. Lengyelországban személyek tartanak fogságban intézményeket, nálunk az orbáni személyes autokráciától függő személyek és intézmények összefüggő, mindenre kiterjedő láncolata tartja fogságban a politikát, a gazdaságot, sőt, az egész társadalmat. Magyarországon az orbáni ellenforradalom nemcsak megállította a 89-es átalakulás folyamatát, nemcsak tökéletesen lerombolta a rendszerváltás utáni rendszert, hanem egy teljes ellenforradalmi, autokrata rendszert hozott létre. Ezért a mi dolgunk még nehezebb lesz.