Képzeljétek el, hogy az ujjammal mutatok egy ici-pici résnyit. Na annyi hiányzott ahhoz, hogy ez a film zseniális legyen. Vagy többször ennyi, mert szinte minden szintjére kéne egy picivel több, mint amit nyújt. Ettől még szórakoztató és érdekes, de lehetett volna az új Adaptation is.

A történet egy fekete íróról szól, aki igazából csak írónak tartja magát, szinte sznobosan többnek, mint a sorstársai, de a film végére rájön, hogy a piac az isten. Vagy nem erre jön rá? Költői a kérdés, mert nem hiszem, hogy sok olvasó rávetődött a filmre. Talán majd ha jön valami hazai streamingre, akkor majd letolják páran. Pedig az American Fiction még Oscar jelölést is kapott, meglátjuk majd hova megy a shown, de szerintem most nincs esélye. Mondjuk ez nem is fontos valójában.

Szóval a főszereplő író élete két módon bonyolódik: a családi életében friss és régi traumák, na meg a gyász feldolgozása zajlik, mindeközben a művészi könyvét egyik kiadó sem akarja bevállalni. Miután szembesül egy másik fekete író “fekete trauma” könyvének részéletével, és annak sikerével, egy éjszaka részegen ő is ír egy ilyen általa lealacsonyítónak tartott, az összes feketét egy szenvedő pozícióba kényszerítő és ezt a képet megerősítő regényt.

Valójában csak elkeseredését éli ki, kritizálja az ilyen regényeket fogyasztókat, és kvázi f**k younak elküldi fehér vezetős kiadóknak. Aztán azok persze lecsapnak rá. Sőt, idővel siker is lesz a tulajdonképpen szatírája. Szóval maga a film egy dramedy szatíra, amiben egy szatíra regényt komolyan vesznek az emberek, és még van egy szint a vége felé, ami aztán már főleg metába emeli. Mindeközben az író magánéletében pedig egy személyi tragédiákkal teli élet zajlik, ami szintén a meta üzenethez kapcsolódik, mert… csak így adható el a forgatókönyv? Mármint egy ideig azt hittem, hogy a rendes élet ellenpont lehetne, ahol szinte bőrszín függetlenül zajlanak a dolgok, de olyasmik kerülnek a történetbe, amik magukban is kitettek egy-egy filmet (Father, Moonlight), erre itt vannak zsúfolva, mintha ott is erőltetnék a fekete traumát, hogy feloldhassák, ezzel talán beintve a nézőnek úgy, mint a szatíra könyvet fogyasztó feketéknek és fehéreknek teszi a történet.

Igen, a zsúfolás a kulcsszó, mert olyan, mintha nem rántanák össze egy rendes egésszé a filmet. Ez lehet a vágás gondja, lehet a kicsit altató soundtrack (igen, Monk neve miatt nem meglepő, hogy zongorás jazz megy, de akkor is), vagy akár a tévéfilmes rendezés. Még hiányzik valami. Sajnos.

Ellenben pozitívum is van bőven, hiszen Jeffrey Wright rohadt jó benne, Sterling K. Brown pedig aztán főleg. Ezen kívül most február 13-a van, és az itteni szatíra szálon hangzott el az a két poén, amiken a legjobban nevettem eddig idén (az egyik, amikor megváltoztatja a könyv nevét egy telefonhívás közben, a másik amikor “a fekete hangokat hallani kell” módon 3-2 arányban szavaznak). Avagy az “író ír egy általa lealacsonyítónak tartott regényt, amit utána felkap a nép”-szál végig működik, de ezt megszakítják egy.. tévéfilmesebb drámával. Van célja a magánéletnek, de közben ott akadozik a film is.

Nagyot markolt a film, de a főszereplőjével is eléggé kritikus, hiszen a teljesen sznobos magasművészeti álláspontjáról szépen lassan le kell jönnie. Bár szerintem az ezt tudatosító beszélgetés a két fekete író között szintén a gyengébb pillanatok közé esik, mert valójában semmi sem menti fel az “őszinte” írónőt, ami meglepő módon nincs is a film alapjául szolgáló regényben egyáltalán.

Még lennék témák, de ezzel már ismét csak a zsúfoláshoz jutnék el, szóval visszakanyarodnék oda, hogy valami még hiányzott, de ennek ellenére bőven jó lett a végeredmény.