A nejem szerint megvárt. Megvárta, amíg a világ másik felén bóklászom idegen földeken, amelyeken csak úgy pezseg és forr az élet, a tél ellenére is hét ágra süt a nap, és akkor sem enyhül a meleg, ha mindent elmosó zápor zúdul alá. Azt is megvárta, amíg megérkezem, kicsomagolom az ajándékokat, lemosom magamról az út porát, elmesélem a sztorikat, kisimulnak az öröm hullámai. Megvárta, amíg anyám elindul haza Budapestre, és azt is, hogy újabb vendég érkezik, aki furcsa, megnevezhetetlen eszközökkel még próbál némi erőt önteni belé, ha már meggyógyítani senki sem tudja. Megvárta, amíg szombaton lezajlik Duska kosárlabdameccse, amit olyan izgatottan várt, hogy képtelen lett volna másra figyelni, és amire csak ketten tudtunk elmenni, mert akkor a nejem már nem mozdult el mellőle. Megvárta tehát, amíg minden zaj elül, amíg minden kötelességünknek eleget teszünk, hogy azon a szelíd tavaszi vasárnapon, egy hónap után megint négyesben legyünk. Hiszen Mirci már rég nem a nejem macskája volt, ahogy néha dühömben vagy slendriánul fogalmaztam, kicsit eltolva magamtól, hanem ezé a szűk családé, amelynek tagjaival ő nagyon is megtanult bánni, mindenkivel a maga vérmérséklete szerint, mert ő ebben a családi körben akarta eltölteni az utolsó óráit. Ott ahol végig otthon lehetett.