Híresen nyugis életmód, változatos táj, autentikus konyha: a Kanári-szigeteket nehéz nem szeretni. Két részletben közel három hetet töltöttem el öt szigeten és egy vitorláson, a vulkanikus szigeteket körülvevő vizeken. A legemlékezetesebb pillanatok a legkisebb szigetekről: a főszerepben a békebeli La Palma, a természetközeli La Gomera és az ősi El Hierro.

Négy óra repülés után tűnnek fel Marokkó partjai. Még egy óra déli irányba, és elérjük a szigeteket. Tenerife könnyen felismerhető, a Teide csúcsa sokszor a felhőkbe burkolózik – írtuk nemrégiben, a Kanári-szigetről szóló első cikkünkben.

Nos, aki nem vízi úton érkezik, és a kisebb szigeteket is felfedezné, először egy forgalmasabb szigetre (leggyakrabban Tenerifére, esetleg Gran Canariára) fog érkezni repülővel. Itt aztán választhatunk, hogy mivel megyünk tovább: a négy komptársaság egyikével (Fred Olsen, Lineas Maritimas Romero, Naviera Armas és Trasmediterranea), helyi repülőjárattal (Binter Airlines), vagy épp vitorlást bérlünk. 

Ezt nevezik a kisebb szigetek lakói „kettős sziget effektusnak”, és minden bizonnyal ez adja ezen helyek egyik vonzerejét is: nem túl nehéz megközelíteni őket, de annyira azért mégis az, hogy elkerüljék a turistacsoportok, a legénybúcsúk, a jetski-kölcsönzők, a habpartyk, az ibizai stílusú tetoválók és úgy általában a legtöbb baromság, ami a tömegturizmussal jár. 

Ez a viszonylagos elzártság csak a közlekedésre igaz: a szigetlakók nem bizalmatlanok, az alapattitűd jellemzően befogadó, nyitott, sőt, kifejezetten barátságos.

La Gomera

Tagolt, hegyes-völgyes táj. A hegyoldalakban az emberi művelés nyomait viselő teraszok. A sziget felét kitevő nemzeti park. Természetközeli, félig megszelídített vidék. Ez La Gomera, aminek alig huszonkétezer lakója élvezi a sziget nyugalmát. „Nagyjából arcról ismerjük egymást” – mondja egy helybeli.

Halászkocsma a kikötőben

Kisebbfajta verseny volt azért a rémes kikötőhelyért, amit Puerto de Valle Gran Rey kikötőjében sikerült megcsípni. A partfallal párhuzamosan kötöttünk ki, egy halászhajó szomszédságában. Éjszaka, amikor megittuk az utolsó pohár bort a fedélzeten, hosszan tűnődtem azon a szentképen, amit a lélekvesztő orrára erősítettek a gazdái.

Puerto de Valle Gran Rey kikötője naplemente előtt. Fotó: Bagi László

Az árapály miatt legalább egy embermagasságnyit emelkedett, majd süllyedt vissza a víz szintje, úgyhogy este több méter kikötőkötelet kellett ráhagyni. A víz még a beton hullámtörők árnyékában is dobálta a hajót, és egész éjszaka az imbolygás, a kötelek ütemes nyikorgása és az árbóckötelek fémes csattogása bűvkörében telt. Leírva borzalmasnak tűnik, és kétféle ember létezik: az első típus egyszer alszik így egy szűk hajókabinban, a második típusra viszont szinte mágikus hatással van a dobálózó hajó és a furcsa zajok. 

Mégsem ezekre a zajokra emlékszem a legélénkebben a megérkezésből, hanem a kikötői halászkocsmára, ami nagyjából pont olyan, mint amilyenek ábrázolásának nagymesterei a dél-amerikai írók.

Már a neve is csodálatos: Bar Cofradía de Pescadores Nuestra Senore Del Carmen.

A Bar Cofradía de Pescadores Nuestra Senore Del Carmen. Fotó: Bagi László

Helyesebb volna talán bárnak vagy étteremnek neveznünk, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem fognak séfcsapatok tanulmányutakat szervezni ide. Az étel egyszerű, és alapvetően rendben van, a hangulat viszont tényleg kicsit olyan, mintha egy regényben járnánk.

Egy hivatalos nyelv, amiről talán sosem hallottál

La Gomera nem igazi fürdősziget, hanem lényegében egy 1487 méter magas vulkáni eredetű hegy. Bár csodálatos fekvésű strandjai vannak, a legtöbben mégsem ezért érkeznek. A táj egyszerre vad és hívogató: a kősziklák, az erdők, az ember által kialakított teraszos művelés nyomai izgalmas elegyet adnak, amit ráadásul jól jelzett túraútvonalak kötnek össze, így

az ide látogató évi közel 900 ezer utazó nagy része a napozóágyak helyett ezeket az ősi gyalogösvényeket koptatja. 

A mai túraútvonalak egyébként pontosan azokon az ösvényeken nyugszanak, amit az emberek évszázadokon keresztül használtak, vagyis amikor még nem voltak meg a mai autóutak. A tagolt, kifejezetten hegyes-völgyes szigetet bejárni még az országutakon sem egyszerű, mivel egy légvonalban pár kilométeres út is könnyen eltarthat 30-40 percig. Szóval, ha a reptérre indulunk, ne centizzük ki.

A sziget egyik legszebb kilátóhelye a Mirador de Igualero. A kilátóhely a Garajonay Nemzeti Park szélén, 1321 méter magasságban helyezkedik el. Vöröslő sziklák, mélyzöld szakadékok, a végén pedig ott a tenger kékje – tényleg gyönyörű hely. 

Francisco Niebla Martin (balra), épp silbo gomero nyelven „beszél”, vagyis fütyül. A helyszín a Mirador de Igualero.

„Gondold el, hogy régen nem voltak utak és nem volt mobil. Az emberek mégis egész bonyolult dolgokat tudtak elmondani egymásnak. Gyere át egy italra. Elvesztettem egy fekete kecskét” – sorolja a példákat egy helyi fiatal, Francisco Niebla Martin. A kilátóhely ugyanis a silbo gomero vagyis a „gomerai fütty”, a helyi füttynyelv emlékhelye is, és nekünk nagy mázlink volt, Franciscóval épp ott forgatott egy francia stáb, amikor odaértünk. 

Ez a különleges nyelv abból a korszakból származik, amikor az emberek kétszer is meggondolták, hogy elinduljanak-e a szomszéd völgybe.

Ma már vannak utak, van mobil, ez a jelrendszer mégis nemzedékről nemzedékre öröklődik, és egyáltalán nem csak az idősek tesznek a megőrzéséért, amire jó példa maga Francisco is. Ő mindössze tizenkét éves volt, amikor meghalt az apukája, de mint mondja, jó emlékek kötik ehhez a helyhez. Gyakran jött ide édesapjával, aki idegenvezetőként dolgozott, emellett tanított abban az egyesületben is, ami az örökség ápolásán dolgozik.

„Emlékszem, egy napon eljöttünk ide, és felhős volt az idő. Fütyültem egyet, majd hallottam valamit, amiről először azt gondoltam, a saját visszhangom. Aztán rájöttem, hogy valaki válaszolt nekem a távolból. Ez egy nagyon fontos emlék nekem, ami nap mint nap motivál abban, hogy tovább csináljam.”

Francisco hamarosan bemutatja a tudományát. Szavakkal nehezen leírható, gyönyörűen cizellált, ha úgy tetszik, intonált, elnyújtott fütyülést hallunk, amiben határozottan felfedezhető a sajátos dallam. Mindez nemcsak egy füttyszó, hanem a sziget egyik hivatalos nyelve is. Mindez,

a silbo gomero ma már az UNESCO Kulturális Világörökségének része, és egyáltalán nem holt nyelv: nemcsak az említett egyesületben gyakorolják, de még az iskolában is tanítják.

La Gomera hegyes tájai, a háttérben, egy szigettel arrébb a Teide. Fotó: Bagi László

La Gomera vulkáni hegyekkel tagolt terepe különösen alkalmas az ilyen típusú kommunikációra: a hegyek magasba kapaszkodnak, a távolságok nem nagyok, de az emberi kiáltás már pont nem hallatszik el a szomszédos völgybe. Hasonló füttynyelvet ismerünk egyébként az Atlasz-hegységben vagy épp Franciaország néhány eldugott hegyi régiójában is.

Amikor egy cégsztori sokkal izgalmasabb, mint elsőre gondolnánk

Nem tudom, elgondolkoztak-e már azon, hogy honnan kapta nevét London egyik legmenőbb negyede, a hipermodern üvegépületeiről ismert Canary Wharf? És hogy mit keres egy norvég nevű komptársaság a spanyol fennhatóság alatt lévő szigetek menetrendjeiben? 

A történetben főszerepet kap egy norvég gyökerű brit cég, valamint egy bizonyos Fred Olsen – és a figyelmes olvasók talán azt is észrevették, hogy a szigeteket összekötő legfontosabb komptársaság is az ő nevét viseli. Én korábban nem ismertem ezt a nevet, de a történetük annyira érdekes, hogy érdemes őket kicsit jobban is megismerni.

A cég gyökerei 1848-ba, Norvégiába vezetnek vissza, amikor három fivér nemzetközi hajós vállalkozásba fogott. Az alapító tizenhat hajót hagyott fiára, Thomas Frederik Olsenre, akiről a cég a nevét kapta. Az 1857-ben született Fred az 1900-as évek elején érkezett egy kishajóval, és kezdett kereskedni, leginkább banánt, paradicsomot és burgonyát szállított a szigetekről Londonba. Emellett belevágott a hajógyártásba, utódai pedig a légi szállításba is.

Az Olsenek tulajdona ez is: a Hotel Jardín Tecina egyik szálláshelye.

Ma kései örökösei, pontosabban a nevét viselő társaság egy kisebbfajta birodalmat üzemeltet. A szigetek között közlekedő menetrendszerinti hajós üzletágat 1974-ben indították, de van olyan részlegük is, ami megújuló energiával vagy épp erdőgazdálkodással foglalkozik. 

Szintén jelentős érdekeltségeik vannak az idegenforgalomban, hozzájuk tartozik például a Hotel Jardín Tecina is, ami La Gomera egyetlen komolyabb méretű resortja saját golfpályával, medencékkel, sportpályákkal és több étteremmel.

És ha mindez nem volna elég, a család egyik tagja alapította a Timex nevű óramárkát is. Egy idő után tényleg az az ember érzése, hogy nincs olyan terület, ahol ne lennének ott az Olsenek, és ami talán a legmegdöbbentőbb e birodalmat látva, hogy a cég máig megmaradt család irányítás alatt, jelenleg az ötödik generáció vezeti.

A titkos tipp: zsázsaleves, gofio, kecskeragu

Tipikusan olyan hely ez, ami előtt simán elautózik az ember. Nincs benne a Michelin-kalauzban, egyszerű külseje és enyhén retró belseje nem ígér sem rosszat, sem jót. De ez a faluvégi hely annyira jó, hogy esküszöm, visszahozta a kiveszőben lévő hitet bennem a kisvendéglők fénykoráról.

Ha muszáj lenne valami erőltetett hasonlatot találni, azt mondhatnánk, hogy Hermigua a Kanári-szigetek San Sebastianja. A festői elhelyezkedésű völgyben elnyúló kisvárosban tucatnyi étterem, kávézó és bár található, köztük a Las Chácaras.

Tipikusan olyan vendéglő ez, ahová a helyiek járnak, a konyha pedig autentikus. 

La Gomera sziklái a víz felől. Fotó: Bagi László

Az előétel környékén elkezdhetünk gyanakodni, hogy itt minden a kecske körül forog, és nem sokat tévedünk. Kezdésnek füstölt kecskesajt, majd grill kecskesajt pálmasziruppal és gofio morzsával, valamint kecskesajtos almogrote gomeróval érkezik. Utóbbi egy kőrözöttszerű étel kemény kecskesajtból, paprikából, olívaolajból, fokhagymából: pirítósra kenve csodálatos előétel. Aztán megtévesztésként egy majdnem kecskementes étel: zsázsaleves kukoricával, krumplival, babbal, gofióval, és egy kis kecskehússal. 

A főételek között találunk mangószószban érkező csirkét, lassú tűzön sült malacoldalast pálmasziruppal, de a csúcs egyértelműen a kecskeragu,

egyszerűen csodálatos. A legtipikusabb desszert a lecce assala, vagyis sült tej pálmasziruppal, és ha ezt a menüt végigesszük, jobb lesz a közelben keresni egy sziesztázóhelyet. Amiből egyébként van bőven, ha a casa rural névre rákeresünk, a szigeten rengeteg kiadó kisházat fogunk találni. 

Néhány hely, amit még érdemes meglátogatni La Gomerán:

Agulo: színes házairól ismert, kissé álmos településen nem kell turistacsoportok lökdösődésétől tartanunk. Pedig nagyon szép hely, megér egy sétát. Garajonay Nemzeti Park. A kanári babérlombú erdőket őrző terület 1986 óta az UNESCO Világörökségének része. Valle Gran Rey: gyönyörű fekvésű, hosszú völgy, amit az emberi tevékenység évszázadok alatt teraszossá alakított. Ezeket a kis földeket ma már nem igazán művelik, de nagyon szép kisházakat bérelhetünk, ha el akarunk vonulni. A városka tengerpartja jó hely a fürdésre, a Charco del Conde nevű étterem is ajánlott.

La Palma

Dél-amerikai áruk, európai hajósok, reneszánsz paloták, gazdag kereskedők, mór építészet, szűk utcák, a vulkánok árnyéka, pálmafák: Santa Cruz de La Palma karakterét nem egyszerű megragadni egyetlen mondatban. Évszázadok emlékei keverednek itt, és ez a ritkán látható egyveleg adja a város, sőt az egész sziget nehezen megfogható, békebeli hangulatát. 

Rum, dohány, banán: Santa Cruz de La Palma

Santa Cruz de La Palma nevét ma már közel sem mindenki ismeri, pedig kikötője néhány évszázaddal ezelőtt a legforgalmasabbak közé tartozott az egész világon.

Ami ma a banán, az ötszáz éve a „fehér arany” volt: a sziget fő exportcikke sokáig a cukor volt.

Idővel aztán Európában megjelent a cukorrépa, így az itteni cukornádültetvények jelentősége csökkent, de a mai napig megtaláljuk őket a szigeten, és ha kedvünk tartja, a városi piacon még helyben préselt friss cukornádlevet is ihatunk.

Utcakép, Santa Cruz de La Palma. Fotó: Bagi László

De ahol cukor van, ott előbb-utóbb rumlepárlás is lesz, a rumhoz meg jobban fogy a dohány. Egyszóval, mindhárom fontos termék volt, és az ma is, amiből meggazdagodtak a főváros spanyol – flamand, német, ír, a sor folytatható – kereskedői. Na meg abból, hogy jellemzően ez volt az utolsó pont az atlanti átkelés előtt, ahol a hajók feltöltötték készleteiket, majd utána nekiindultak az óceánnak.

A hajózási útvonalak ötszáz év alatt nem sokat változtak, a szél ugyanolyan irányból fújja a vitorlákat, ahogy Kolumbuszék idejében, úgyhogy a kikötő ma is sok hajós kiindulópontja a – szerencsés esetben nagyjából háromhetes – atlanti hajózáshoz.

A parti sétány évszázados faerkélyei. Fotó: Bagi László

Az erkélyek faléces spalettáin az andalúziai, míg a guilloutineszerű ablakokon a portugál építészet hatása érződik. A széles parti sétányon évszázados faerkélyek sorakoznak. Ma mindenki ezt fotózza, de lényegében ez az épületek háta, a faerkélyek pedig valójában mellékhelyiségek, óceáni kilátással.

A tengerpartról keskeny utcák vezetnek a város belsejébe. A házak azért épültek szorosan egymás mellé, mert a várost évszázadokon át fenyegették a kalózok, akik a keskeny utcákon nehezebben tudtak benyomulni a vízpart felől a városba.

A városháza előtt külön érdemes elidőzni kicsit.

A homlokzaton megfigyelhető II. Fülöp képmása, mint a jó kormányzás megtestesítője. Az épület nem meglepő módon az ő idejében épült, a 16. században. A delfinek az intelligenciára, a hosszú nyelvű figura a rossz kormányzásra utal, de láthatunk még kígyókat, nőalakokat, és a bátorságot megtestesítő alakokat is. A kőanyag a közeli La Gomera szigetéről származik: nem mintha helyben ne lenne elég vulkáni kő, de az ottani anyaggal könnyebb dolgozni.

A Museo Naval – Barco de la Virgen. Fotó: Bagi László

Bár minden közeli sziget úgy tartja, hogy Kolumbusz onnan indult az Újvilágba, a jelek szerint La Palma csapott le legügyesebben az örökségre. A főutca végén felépítették a Santa Maria méretarányos mását, ami hajózási múzeumként szolgál (Museo Naval – Barco de la Virgen), ahol a régi időkre emlékező tárgyakat, iratokat és maketteket találunk. Sőt, végigsétálhatunk a hajó fadekkjén is, úgyhogy egy percre Kolumbusznak képzelhetjük magunkat, és ha szerencsénk van, nem visznek el minket furcsa viselkedés miatt.

Vulkáni hamu

El Paso szélén, a Carretera San Nicolás 149/A lakói talán úgy ébredtek 2021. szeptember 19-én, mint bármelyik nap. Biztos voltak előjelei annak, hogy valami készül a hegy gyomrában, de hogy pontosan mi, arra talán senki sem számított. Aztán a szomszédokkal és még sok ezer emberrel egyetemben 15 percet kaptak arra, hogy elhagyják az otthonukat. Az ő házuk végül megmenekült, de

nem tudhatták, hogy a lávafolyam épp néhány méterrel a házuk előtt folyik el.

A főút és a láva. Fotó: Bagi László

Ma az LP-212-es autóúton haladókat egy kordon és a mögötte tornyosuló lávahalom állítja meg. Nem akarom megbántani a Carretera San Nicolás lakóit, de a kisváros 2021-ig mérsékelt érdeklődésre számíthatott a turisták részéről, de mondhatnánk úgy is, hogy a kutyát sem érdekelte.

Régen talán csak szőlőültetvények voltak erre, ma, ha a kisházak visszaköltözött lakói kinéznek az ablakon, turisták, lakóbuszok és vulkáni hamu jelentik az új környezetet. Utóbbit mondhatnánk akár szépnek is, de mégiscsak egy katasztrófáról, emberi sorsok és a környezet durva átformálásáról van szó.

A szőlő a vulkáni hamun is képes megélni. Fotó: Bagi László

A Cumbre Vieja vulkán csaknem száz napon keresztül volt aktív. Hétezer embert telepítettek ki elővigyázatosságból, a lávafolyam pedig ezernél is több lakóházat, iskolát, templomot, és sok banánültetvényt is maga alá temetett. Az utolsó nagyobb kitörésre ezelőtt 1949-ben volt példa a szigeten, amelynek általában a déli része aktívabb a vulkáni tevékenység, az északi rész azonban nyugodt. 

Csillaglesen

„La Palma, Chile, Hawaii: ezeket tartják a legjobb csillagvizsgáló helyeknek a világon. Lehet, hogy lenne ilyen pont a sivatagban is, de nem építhetünk teleszkópokat bárhová” – mondja Elena, a fiatal olasz asztronómus, akinek az a feladata, hogy körbekísérje a látogatókat az űrállomásszerű építményben, ahol

felfoghatatlanul távoli galaxisok, szupernóvák, csillagkeletkezések és exobolygók titkait kutatják.

Útban a csillagvizsgáló felé.

A 2007-re fölépült Gran Telescopio Canarias (röviden GranTeCan), vagyis a világ egyik legnagyobb teleszkópjának belsejében vagyunk, aminek már csak a puszta technikai adatai is lenyűgözőek: 400 tonna acél, 170 méter fokális lencse, 10,4 méter átmérőjű monolit főtükör. Elsődleges tükre 36 különálló hatszögletű szegmensből áll, amelyek együtt egyetlen tükörként működnek.

A sziget szélén és a tengeren nincs fényszennyezés. Fotó: Bagi László

Az építés költségei 130 millió euróra rúgtak, ennek 90 százalékát a Kanári-szigetek fedezte, 5 százalékát az Universidad Nacional Autónoma de México, 5 százalékát pedig a University of Florida. De az építésnél is megdöbbentőbbek az üzemeltetés költségei, mivel

a fenntartás egyetlen órája 15 ezer euróba kerül, amiből fedezik többek között a fizetéseket, az áramot, a karbantartást és a tisztítást.

Nem is kutathat itt akárki, hat hónapra előre kell lefoglalni a megfigyelési idősávot. És igen, bár évi 300-nál is több itt a tiszta éjszaka, de ha a vulkáni hamu vagy a rossz időjárás miatt be kell zárni a kupolát, akkor sokat kell várni a következő szabad időpontra…

La Palma szigete a világ egyik legjobb csillagvizsgáló terepe, nem véletlenül épült itt több hatalmas állomás.

A teleszkóp egyébként nincs egyedül. Nagyjából 2400 méteres magasságban járunk, ahol tényleg egészen kivételes az égbolt tisztasága, és a fényszennyezés sem zavarja a megfigyelést. Az egész hegyoldal teleszkópokkal van „beszórva” ,mivel több ország és egyetem is épített itt állomást, többek között az Egyesült Királyság, Japán, Olaszország és a Tokiói Egyetem is. 

Csak ez az obszervatórium több mint nyolcvan embernek ad munkát, a legtöbben az itt keletkező extrém mennyiségű adatot elemzik. A távcső értelemszerűen éjszaka lép működésbe: ilyenkor a hatalmas kupola felületén található kis ablak kinyílik, és a távcsőt, akárcsak egy forgatható ágyút, a vizsgálandó terület felé fordítják.

Vulkáni táj La Palma szigetén. Fotó: Bagi László

Természetesen ezt még akkor sem bérelhetnénk ki csak úgy, ha irdatlan sok pénzünk lenne, de többek közt az AdAstra nevű szervezet szervez privát csillagleseket, például Llano del Jable közelében.

Néhány hely, amit még érdemes meglátogatni La Palmán:

A Ron Aldea nevű rumlepárló története 1936-ban indult. A ma már Charco Azul településen működő vállalkozás egyben az utolsó családi tulajdonban lévő lepárló is a szigeten. A lepárláshoz fatüzelést használnak, és mindent kézzel mozgatnak. Míg más gyártók általában melaszt használnak a gyártáshoz, az itteni rumot a nádcukor frissen kipréselt levéből párolják, ami így megőrzi az eredeti ízeket és aromákat. A rumokat ezután hosszan érlelik, akár 23 évig is. Sőt, van olyan, amit magyarországi, tokaji fahordóban!  Hotel Hacienda de Abajo: a különös hangulatú hotel olyan, mintha a régi világba csöppennénk. A pincérek fekete-fehér ruhában, a 33 szoba mindegyike ősrégi bútorokkal van tele, itt még a padló illata is a régmúltról mesél. Az étteremből banánültetvényre és a tengerre látni, de van itt botanikus kert és medence is. A különös koncepcióról az amerikai Forbes cikkéből tudhatunk meg még többet. Restaurante la Gaviota: A tengeri étteremben olyan ételeket próbálhatunk ki, mint a sütőben sült paradicsom savanyított hagymával és pirított mandulával (tomata al la brase), a pesztós grillezett kecskesajt és a frissen sült papagájhal. Volcan San Antonio (1677): a látogatóközpontból egy krátert érhetünk el és járhatunk körbe, de megfigyelhetjük a közeli sólepárló működését is, ahol évente 500 tonna sót és 5 tonna sóvirágot állítanak elő. Egyszerre festői és nyugalmat árasztó, különleges hangulatot árasztó hely. Caldera: ingyenes kemping, gyönyörű környezetben. Engedélyt kell hozzá kérni a nemzeti parktól.

El Hierro

Ősi, már-már vad sziget, a legbarátságosabb lakókkal. Télen meleg van, nyáron friss a klíma: itt nem érik ugyan egymást a klasszikus turistaattrakciók, mégis kihagyhatatlan azoknak, akik szeretnének valami tényleg eredetit felfedezni. 

Akik hazatértek Dél-Amerikából

Az Olsenekéhez hasonló történetet nem ismerek másikat, de ahogy egyre több emberrel találkoztam a szigeteken, az volt érzésem, hogy rengeteg családban van olyan felmenő, aki nem errefelé született. Egy sziget valahogy mindig az izoláció és az átjáróház között van félúton – itt, a Kanári-szigeteken legalábbis biztosan. Találkoztam németekkel, belgákkal, britekkel és szlávokkal is, de sok család gyökerei még távolabbra vezetnek.

Ruben és egy helyi halász, Jesus Machin Gutierrez beszélget La Restinga kikötőjében, a halpiac épülete mellett. Fotó: Bagi László

Ruben Acosta Morales családja például abba a népes csoportba tartozik, akiknek ősei a 20. század második felében Dél-Amerikában látták meg a boldogulás esélyét, majd az 1980-as években hazaköltöztek függetlenül attól, hogy ott már szép kis egzisztenciát építettek fel maguknak.

Az ilyen hazaköltözőkre külön név is van, a helyiek los indianosnak nevezik őket, akik kivándoroltak Kubába vagy épp Venezuelába, sikeresek lettek, majd visszatértek. Állítólag ők hagyományosan szívesen öltöznek fehér ruhába, bár ma már sokan nem tartják magukat ehhez a hagyományhoz.  

Ruben egyébként Venezuelában született, de identitása ide köti, és eszében sincs elköltözni innen. A családja megélhetését a turizmusból biztosítja, de a szigeten – sajnos vagy szerencsére – azért nem érik egymást a csoportok.

„Mehetnék Tenerifére, több munka lenne, a gyerekeim több iskola közül választhatnának. De itt nem állok a dugóban, az élet sokkal nyugodtabb. Egy hónapban egyszer elmegyünk Tenerifére, bevásárolunk, elmegyünk moziba” – mondja, és valahogy érezni rajta, hogy elégedett az életével. 

Nem fogunk ki mindent, amit csak tudunk

„Azért különleges, ami itt történik, mert soha nem volt olyan, hogy a halászok magukat szabályozzák, hogy kevesebbet fogjanak. De muszáj volt lépnünk, mert nem volt hal. Ez egy óriási dolog volt a falu életében. Ma, ha elindulunk, találunk fogást, és a több hal miatt több lett a búvárközpont, ezzel több lett a turista, és több a munkahely is” – mondja Jesus Machin Gutierrez. La Restinga kikötőjében beszélgetünk, és Jesus feleségével, Katrinnal együtt ő is a helyi halászközösség tagja.

Jesus Machin Gutierrez halász Restinga kikötőjében. Fotó: Bagi László

Mint mondja, az 1990-es évekre borzalmas állapotba jutott a halászat állapota. Hiába indultak el, és hiába hajóztak egyre messzebb és messzebb a hajóikkal, egyre kevesebb halat fogtak. Aztán létrehozták a tengeri rezervátumot, és szép lassan helyreállt minden, a siker pedig még a kormányzatot is meglepte. Sőt,

El Hierro halászközössége világszerte az egyik modell arra, hogy hogyan kellene helyreállítani világ óceánjait.

„Az itteni halászok előre tekintenek, ezért lesz hal a jövőben is. Nem fognak ki mindent, amit csak tudnak, és figyelünk arra, hogy az adott szektorban megőrizzük a halakat. Saját magunkat szabályozzuk. Ha azt látjuk, hogy túl sok hal van a piacon, nem adjuk el” – mondja Jesus.

A sziget körüli vizek nagyon tisztának számítanak. Fotó: Bagi László

Később azt meséli, hogy jó pár évvel ezelőtt, a víz mélyén kitört egy vulkán, ami miatt a tenger egy pontján elpusztultak a halak, de a természet képes megújítani magát, ha hagyunk neki időt. „A természet csodálatos. Két év után újra ott úszkáltak.”

La Restinga városkában a 40 halászból 35 a kooperativa tagja. Csak a jól bevált, hagyományos módszerekkel dolgoznak, és csak bizonyos méret fölött fogják ki a halakat: a legtöbbször papagájhal, tonhal és bonito akad a hálójukba. És bár megélnek, a munka azért kemény. „Minden nap halásznak, kivéve, amikor rossz az idő. Néha 5-kor elmegy otthonról, és csak este 10-re ér haza” – meséli a felesége, Katrin.

Bár elsőre 40 halász nem tűnik soknak, az éves fogás így is 300 ezer kilogramm tengeri hal. Szállítanak Tenerifére is, de a legtöbbet helyben adják el. A kooperativa olyan sikeres, hogy a kikötőben egy kis üzletet is nyitottak. Lent a bolt, ahol a vásárló kiválaszthatja a halat, fent pedig a bár, ahol a halászok találkoznak munka után.

A fenntarthatóság modern hívószó, de a szigeteken úgy érzem, hogy az itteniek valahogy jobban, mélyebben megértették,

hogy merre kellene haladnia a világnak, és erre nemcsak ez a kis halászközösség a jó példa. El Hierro energiaellátása szinte teljesen önellátó, és La Gomera sem áll messze ettől.

Mirador de La Peña kilátóhelynél találjuk César Manrique egyetlen épületét, amelyet El Hierro szigetére tervezett. A kőépületben egy elegáns étterem működik.

Nem épülnek hatalmas hotelek, de rengeteg a túraútvonal. Figyelnek az erdőtelepítésekre, sőt, La Palmán például van egy program az iskolában, aminek keretében a gyerekek fát ültetnek. Mindez talán azért van így, mert közel élnek a természethez, és a mai embernél többet őriznek az őseik tudásából. Ezt egy helyi pásztorünnepen értettem meg igazán.

A pásztorok ünnepe

„Emlékszem, amikor visszatértünk Venezuelából, két hetet laktunk ezekben a kis szobákban, a templom mellett. Képzeljétek el ezt elektromosság nélkül, nem volt semmink, csak kint játszottam a fák körül” – meséli Ruben.

A sziget nyugati részén járunk, a hegyoldalban, túraútvonalak közelében, a Santuario Nuestra Señora de los Reyes mellett. Ez egy kicsi templom, ami a sziget védőszentjének tiszteletére épült. De miért éppen itt, a „semmi közepén”?

A történet szerint a Szűzanya csodálatos módon esővízzel látta el a sziget lakóit akkor, amikor a szigeten a valaha tapasztalt egyik legnagyobb szárazság tombolt. Tény, hogy a közelben található néhány kút, ahonnan friss vizet lehet meríteni.

Egy másik történet pedig arról szól, hogy egyszer régen egy nagy vihar tört ki a tengeren, és az épp itt járó olasz hajósok itt menekültek ki a partokra, majd bújtak el a barlangban. Sziklák, kutak, a fehér falú templom: bárhogy is legyen, a hely tényleg varázslatos, különös ereje van.

A barlang egyik szentképe. Fotó: Bagi László

Ezért épült itt templom, ezért áll a közelben az El Pastor nevű emlékmű, és erre emlékezik a négyévente megtartott Bajada de la Virgen de los Reyesis. Ez egy hatalmas népünnepély, zenével, tánccal, idősekkel és fiatalokkal. Az ünnep fő attrakciója az, amikor a résztvevők táncolva teszik végig a hosszú utat Valverdétől idáig.

Fotó: Bagi László

„A családom sok helyen, Venezuelában és Mallorcán lakik, de minden négy évben spórolnak, és eljönnek erre az ünnepre. Aki a szentnek fogadalmat tesz, végigtáncolja a 32 kilométeres utat” – mondja Ruben.

Fotó: Bagi László

Vasárnap délelőtt van, a falu méretéhez képest elég sok autó parkol az El Pastor mellett, a helyiek sorban érkeznek az ünnepre. Pásztorok, fehér népviseletbe öltözött gyerekek, idősek. A férfiak már főzik a caldót (egy gazdag húsleves birkahúsból), sokan a táncra készülődnek, mások a szentképek mellett időznek a barlangban vagy épp a templomban.

Majd felcsendül a zene, dobok, kasztanyetta, igazi, ősi dallam. 

Fotó: Bagi László

Úgy saccolom, hogy hatéves a legfiatalabb, és nyolcvan a legidősebb táncoló, de senki sem áll meg egy pillanatra sem, a nagy melegben jól jön utána a friss víz. Gyönyörű és megható az egész, pedig nem történt semmi más, csak a családok összejöttek, táncoltak, találkoztak, beszélgettek és a végén megölelték egymást. Olyan jelenetek, amiket mi már egy kicsit kezdünk elfelejteni, de itt, a térkép szélén, még nem kopott ki.

Néhány hely, amit még érdemes meglátogatni El Hierrón:

Mirador de La Peña: nemcsak egy csodálatos kilátóhely, hanem  egy étterem is.  A Lanzarote szigetéről származó építész, César Manrique az összes Kanári-szigeten ott hagyta a keze nyomát. Itt mindössze egyetlen alkotása van, ez az étterem.  Pozo de la Salud: Magyarországról érkezve talán nem akkora szám egy termálhotel, de az itteni ásványvizes kezelés sokakat vonz a világ minden tájáról.

Néhány érdekesség, amit talán nem tudtál a Kanári-szigetekről:

A szigetek gasztronómiai szempontból kifejezetten izgalmasak. A húsokat bátran fűszerezik. A csirke mellett gyakran feltűnik a kecske, a bárány, és természetesen a halak. Ezek általában mojo kíséretében érkeznek: a zöld a halakhoz, a piros a húsokhoz jobb. A főételekhez gyakran tesznek gyümölcsöt, édesítésre pedig gyakran használnak pálmaszirupot. Minden erdőtűz szomorú, de itt a szigeteken ez nem jelent egyet azzal, hogy az erdők helyén évtizedekig nem nő újra semmi, a látszólag szénné égett fákból is új élet sarjad. A mindössze öt szigeten őshonos kanári fenyő (Pinus canariensis) ugyanis egy biológiai csoda. A keskeny fenyőfajta szuperképessége, hogy ha leég, akkor is gyorsan újranő. Szerepük ráadásul alapvető a szigetek vízellátásában is, a felhőszint fölött növekvő fenyők levelein ugyanis kondenzálódik a csapadék, amitől a levelek lehajlanak, és a vízcsepp a földre csöppen. Felhős napokon így 1500 liter vizet is juttat egyetlen növény a talajba, és ebből csak 800 litert használ föl. A jelenséget vízszintes esőnek is nevezik a szigetek lakói. La Gomera, és különösen El Hierro a szélkerekeknek köszönhetően gyakorlatilag energiafüggetlenek. La Gomera egy víz alatti vezetékkel össze van kötve Tenerifével, ami ellátásbiztonsági szempontból kedvező, és a fölösleget is el tudják adni.  La Palma elsősorban a mezőgazdaságból él, a turizmus csak a második legfontosabb ágazat. Fő exportcikke ma már a banán, melynek 95 százalékát egyébként a spanyol anyaföldre szállítják. Ez a banán kicsit más, mint a trópusokon. A környékbeli szigeteken is próbálkoztak ültetvényekkel, de nem mindenhol működött a dolog. Tradewind: az északkeleti passzátszél és a hasonló irányú tengeri áramlatok évszázadok óta változatlanok, az itt élők életében kulcsszerepet játszott. Az angolszász szóhasználatban ezeket a keleties szeleket tradewindnek nevezik, mivel a kereskedőhajók ezek segítségével jutottak el az Újvilágba. Mirador: a szó jelentése szó szerint kilátó, de ez itt már kicsit olyan, mint egy márkanév. A szigeteken kis túlzással minden bokorban akad egy kilátó, de ahol a Mirador szót látjuk, ott biztosan nem fogunk csalódni. Egzotikus nyaralás, és még az EU-ból se kell kilépni: ezt tudja Tenerife

The post Távol a tömegturizmustól: a legkisebb Kanári-szigetek appeared first on Forbes.hu.