:

A Rebirth az eddigi legjobb dolog, ami a Final Fantasy VII-tel történhetett

A Rebirth az eddigi legjobb dolog, ami a Final Fantasy VII-tel történhetett

A videójáték, mint szórakozási forma több évtizedes múltra tekint vissza, és ezen idő alatt számtalan olyan alkotás látott napvilágot, ami valamilyen okból kiemelkedett a kortársai közül, úgynevezett klasszikus vált belőle, amihez a rajongók szívesen térnek vissza, akár hosszú évek múltával is. A helyzet itt persze nem olyan egyszerű, mint egy film esetében, amit, ha a streamingszolgáltatók kínálatában nem is találunk meg, még mindig nyúlhatunk a dvd vagy akár a videókazetta után.

A több évtizedes programoknál – még ha rendelkezünk is az eredeti adathordozóval – a hardverek és az operációs rendszerek fejlődése (vagy éppen elöregedése) sok esetben konkrétan megakadályozza, hogy elővegyük és újra élvezzük a régi kedvenceinket.

Ennek fényében nem csoda, hogy az elmúlt nagyjából másfél évtizedben igazi iparági trenddé vált, hogy a kiadók elkezdték „feltámasztani” a régi klasszikusokat, és remake-ek egész áradata lepte el a boltokat. Ez egyszerre jó és rossz, hiszen a minőség a csapnivalótól (lásd a GTA-trilógia esetét) az egészen kiváló megoldásig terjed – utóbbira talán a Resident Evil 2, 3 és 4 a legjobb friss példa.

Utóbbiak japán játékok, és a szigetország fejlesztőire amúgy is jellemző, hogyha már hozzányúlnak valami régihez, akkor nemcsak azt biztosítják, hogy az adott klasszikus fusson a mai gépeken, mondjuk HD-minőségben, de a modern kornak megfelelően dolgozzák át az eredeti alkotást, sokszor kibővítve, sőt, olykor konkrétan jobbá téve.

Tökéletes példa erre a Square Enix kiadó néhány éve indított ambiciózus vállalkozása, hogy modern gépeken is újra elérhetővé tegyék az 1997-es, mind a mai napig hatalmas rajongótáborral bíró Final Fantasy VII-et. Ebben az esetben ráadásul nemcsak egy olyan remake-ről van szó, amelyben teljesen új technikai alapokra helyezték az eredeti alkotást, hanem egy trilógiára bontották az ott elmesélt történetet.

Az első harmadot már közel négy éve megkaptuk Final Fantasy VII Remake címmel, február legvégén pedig megérkezett a második etap, Final Fantasy VII Rebirth címmel – és a folytatás még az előd kiváló minőségére is rátett egy jókora lapáttal.

Final Fantasy VII Rebirth

A Rebirth a Remake közvetlen folytatása, konkrétan ott vesszük fel a fonalat, ahol legutóbb letettük, viszont a második rész a játékmenetet és a sztorit érintő változások terén is merészebben nyúl az alapanyaghoz, mint a sokak által kedvelt elődje.

Bizonyos karaktereknek jóval nagyobb szerep jut, mint ami az eredeti Final Fantasy VII-ben, egyes szereplőkkel máshol és másképp találkozhatunk, mint 27 évvel ezelőtt, emellé jönnek teljesen új, korábban sosem látott arcok, kibővültek a karakterek közti romantikus lehetőségek, a sztori sem pont abban a mederben folyik, ahogy azt először megismerhettük, és a program helyszínéül szolgáló világ hátterében is sokkal mélyebben elmerülhetünk, mint eddig bármikor.

Ami a játékmenetet illeti, a legnagyobb változást pont azzal kapcsolatban tapasztalhatjuk, amit én a magam részéről nagyon hiányoltam a Remake-ből – ez pedig a szabadság.

Ugyan nem kapunk olyan, az elejétől teljesen nyílt világot, mint például egy Far Cry-epizódban, hiszen a ránk váró hat régiót folyamatosan nyithatjuk meg, idővel viszont ezek között kedvünk szerint utazhatunk, és csak rajtunk múlik, hogy mikor és mennyit foglalkozunk a rendelkezésünkre álló opcionális feladatokkal, felfedezni valókkal és minijátékokkal. Ezekből ráadásul annyi áll rendelkezésünkre, amit egy klasszikus sandbox-játék is megirigyelhetne, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy az igazán elhivatottak akár 80–100 órát beleölhetnek ebbe a programba.

Ebből nagyjából 40 óra a központi történet felgöngyölítése, aminek középpontjában továbbra is Cloud és csapata áll, akik a főellenfélnek tekinthető Sephiroth nyomában járnak, hogy megakadályozzák a bolygó elpusztítását. Ez persze egy borzasztóan leegyszerűsített összegzése a cselekménynek, hiszen a képlet ennél jóval bonyolultabb.

Square Enix

Már csak azért is, mert a gonoszunk lényegében ugyanazt akarja, mint mi, megállítani a világot kiszipolyozó Shinra vállalatot, csak ezzel párhuzamosan még isteni hatalomra is szert kíván tenni, méghozzá az emberiség rovására. És ez továbbra is csupán a jéghegy csúcsa, hiszen még egy szót sem ejtettem a Mako energiáról, az Ősökről, az eltérő idővonalakról, illetve a csapatunk tagjainak múltjáról, a történet szerves részét képező karakterek között bonyolódó kisebb-nagyobb szálakról. Ebben részletesen elmerülni egy kétszer hosszabb külön cikk témája lehetne, de a Final Fantasy VII-nek pont a karakterközpontú sztori az egyik legnagyobb erénye, felfedezni és megérteni pedig a legnagyobb élmény a játékos számára. Még úgy is, hogy a Rebirth végére érve azért megint több lesz a kérdés, mint a válasz…, de ugye lesz még itt egy harmadik rész.

Visszatérve a játékmenetre: ami nem változott, hogy továbbra is egy akció-szerepjátékról beszélünk, amiben kiemelt szerep jut a harcnak. Mindig három karakterrel állunk csatasorba, de csak az egyiküket irányíthatjuk, a többieket a játék kommandírozza. A rendszer hibrid, ami itt annyit tesz, hogy alapvetően valós időben zajlik a csetepaté, de az ATB-sávok feltöltődése után bármikor nyomhatunk egy szünetet, hogy – némi stratégiai élt adva a küzdelmekhez – a menüből kiválaszthassuk az immár elsüthető egyedi támadásokat és képességeket.

Ami ezen a területen újdonságnak nevezhető, hogy immár a játék szerves részét képezik az úgynevezett Synergy támadások, amik eredetileg a PlayStation 5-ös Final Fantasy VII Intergrade mellé készített INTERmission DLC-ben jelentek meg.

Ennek hála a csapatunk tagjai kombinálhatják a feltöltött ATB-sávokkal megnyitható képességeket, így még erősebb, még látványosabb csapásokat mérve a meglehetősen változatos formában érkező ellenfelekre.

Square Enix

Fontos továbbá, hogy az újabb és újabb fegyverek ezúttal különleges ládák megtalálásával és felnyitásával szerezhetők be, ami sokak számára visszalépésnek érződhet a Remake valamivel szabadabb, bár jóval több utánajárást igénylő megoldásához képest. A karakterek ugyanakkor most is egyénileg fejlődnek, ahogy a fegyverek is, az aktív és passzív képességek pedig egy fejlődési fán nyithatók meg szép sorjában. A harci szerszámaink és a páncéljaink a Materia nevű gömbökkel vértezhetők fel további extrákkal, és ezúttal sem hiányoznak a harc közben megidézhető hatalmas, különösen látványos és erős támadásokat biztosító lények.

Nem a szokásos világmegmentés

Bár a játékban ránk háruló feladat tétje hatalmas (konkrétan a világ megmentése), és a korábbinál jóval nagyobb és szabadabban bejárható világ egyes feladatai okán a Final Fantasy VII Rebirth sokban hasonlít napjaink AAA kategóriás nyugati játékaira, ettől még a fejlesztők nem szakadtak el a japán gyökereiktől, így nem hiányoznak a (jó értelemben véve) bizarr és infantilis elemek sem.

Square Enix

Ilyenek a hétköznapinak még nagy jóindulattal sem nevezhető karakterek, sokszor a köztük lévő interakciók is, vagy az elmaradhatatlan Chocobók (a meglovagolható nagy sárga madarak), illetve az olyan, például üdülőparadicsom-szerű helyszínek, ahol Segway-re emlékeztető járművekkel közlekedhetünk kedvünkre.

A kontraszt sokszor hatalmas a végső célhoz képest, de pont ettől lesz más ez a játék, mint mondjuk egy Horizon: Forbidden West, ahol a főhős folyamatosan nyomasztja magát, hogy az ő vállán nyugszik a világ sorsa. A nyugati „szemnek” sokszor kissé furcsának ható kettősség persze a Final Fantasy-széria esszenciája, amit vagy szeret, vagy utál az ember (átmenet ritkán van) – utóbbi esetben jobb elkerülni a Square Enix alkotását. Kétségtelen ugyanakkor, hogy amint a kissé lassan beinduló történet erőre kap, onnantól nehéz nem arra koncentrálni, hogy az emberiség jövője függ a cselekedeteinktől. Persze néhány óra után ebbe is bele lehet fáradni, és ilyenkor jól jön, hogy a Rebirth eszement mennyiségű opcionális feladattal lett felvértezve.

Ezek között persze akadnak olyan teljesen sztenderd dolgok, mint a térkép fontosabb részeit felfedő tornyok „meghódítása”, de olyan elfoglaltságok is, mint például a Queen’s Blood, ami egy olyan jól kidolgozott, a Gwentre hasonlító kártyás minijáték, ami önmagában, külön alkotásként is simán megállná a helyét. A világot felfedezve lapokat kell gyűjteni, paklit összeállítani, aztán megmérkőzni az egyes helyszínek gép irányította karaktereivel. Akinek az ilyesmi bejön, az a játékon belül csak ezzel az egyetlen lehetőséggel órákat tud elszórakozni.

Square Enix

Ha nem, akkor még mindig lehet versenyezni, Chochobókkal vagy éppen motorokkal, de sakkozhatunk vagy akár zongorázhatunk is – és ez korántsem az összes lehetőség. Az opcionális feladatokhoz ráadásul azután is vissza lehet térni, hogy a történetet befejeztük, szóval nem kell korábbi mentést visszatölteni, ha szeretnénk elmerülni a fő szál mellé kínált tartalmakban.

Apró botlások

Akár csak az elődje, a február végén piacra dobott Rebirth (egyelőre) csak PlayStation 5 konzolra érhető el, és hiába a fix hardver, a megjelenést követően azért akadtak technikai problémák. A játék a manapság megszokottnak mondható minőség és teljesítmény módokkal került piacra, előbbinél fix 30 fps mellett a lehető legszebb grafikát kapjuk, míg az utóbbinál a program igyekszik 60 képkockát kipréselni a hardverből másodpercenként, a megjelenítés rovására.

A premierkor a performance mód ugyanakkor messze alulmúlta a várakozásokat: a sebesség ugyan adott volt, de ezért cserébe olyan felbontáscsökkenéseket és textúrahibákat kellett „elviselni”, hogy az már a játékélmény rovására ment. Szerencsére a fejlesztők viszonylag gyorsan reagáltak, és az 1.020-s frissítés nemcsak javított valamelyest a teljesítményen, de elérhetővé tette a Sharp és Soft opciókat a magasabb képfrissítést biztosító módban, lehetőséget biztosítva a játékosoknak, hogy megtalálják a számukra legmegfelelőbb beállítást.

Square Enix

A fenti bakikat leszámítva a játékba nehéz belekötni. Igen, a történet kicsit lassan indul be, a sokszor elég harsány karaktereket szokni kell, de ez egy Final Fantasy, szóval ezek a „nüanszok” részét képezik az élménynek. Aki imádta a közel 30 éves eredetit, és már befejezte a Remake-et, annak aligha kell mondanom, hogy a Rebirth is kötelező, de itt is igaz, hogy a Square Enix játéka tökéletes belépő lehet azoknak is, akik mostanáig még nem szagoltak hozzá egyetlen FF-játékhoz sem.

A legideálisabb megközelítés az lenne, ha a 2020-as első résszel indul a kaland, de ha valaki hirtelen nem akar 50 ezer forintot költeni két epizódra, az kezdhet a második résszel is, ugyanis a program része egy nagyon jó összefoglaló, amit végignézve az előzmény végigjátszása nélkül is simán be lehet csatlakozni a grandiózus történetbe.

Kapcsolódó Mennyibe kerül manapság játszani? PC, konzol, kiegészítők és játékok. Mennyit kell költeni napjainkban erre a hobbira?

A Final Fantasy VII Rebirth 2024. február 29-én jelent meg – egyelőre – kizárólag PlayStation 5-re, de a közeljövőben várható, hogy az elődjéhez hasonlóan PC-re is megjelenik. A tesztkódot a Cenega Hungary Kft. biztosította a 24.hu számára.

The post A Rebirth az eddigi legjobb dolog, ami a Final Fantasy VII-tel történhetett first appeared on 24.hu.