Magyarországon évek óta folyik a vita a közfinanszírozott és magánfinanszírozott egészségügyi szolgáltatások átjárhatóságáról, szétválaszthatóságáról. Vitázunk erről egy olyan országban, melynek egészségügyi rendszere az egészségügyi kiadások közel harmadát közvetlenül az érintett, anyagilag szorult helyzetbe került betegektől gyűjti be, családok sorát taszítva katasztrofális kiadásokba. Félünk a magánforrások torzító hatásától, ugyanakkor évtizedek óta szó nélkül toleráljuk a közfinanszírozott rendszer torzulásait. Egy dicsőséges pályaszakaszt megélt magyar egészségfinanszírozási rendszer lassan negyed évszázada vár egy gazdálkodó működést ösztönző szisztéma létrehozására, hisz ebben a rendszerben nem maga az orvos-beteg találkozás a kritikus költségtényező, hanem ezen találkozásra ráépülő vizsgálatok, műtétek, élethosszig alkalmazott gyógyszerelések sora. Ha eredményes kontrollt tudunk gyakorolni ezen találkozók felett, irreleváns a találkozó helyszíne, annak magán- vagy közfinanszírozott volta. Ha nem tudunk olyan rendszert létrehozni, mely egy-egy orvos-beteg találkozásra ráépülő költségek értékelésére képes, akkor menetelünk rendíthetetlenül tovább az egyre nehezebben átlátható szabályozás rengetegébe.