Az éjszakai eget a fényjelző lőszerek világítják be, a távolból robbanások zaja hallatszik, az adrenalin már előre buzog az ember vérében, alig várja, hogy odahajtson és a közelből is megérezhesse a puskapor szagát, miközben a szíve 150-es pulzussal pumpálja a vért mindenhova a golyók becsapódásainak éles csattanásainak hangzavarában.

A történet tényleg annyi, mint az egysoros: mi lenne, ha Amerikában polgárháború törne ki. A két oldal hadban áll, és pár újságíró útra kel, hogy az interjúkat több mint egy éve kerülő (kire hasonlít), harmadik terminusát toló jobboldali elnökkel talán beszélgessen. A ketyegő óra pedig az, hogy a nyugati összefogás áll nyerésre, és 1 héten belül már a fővárost is beveszik, ami bizony a diktátor sorsát is megpecsételi.

Avagy a Polgárháború amolyan roadmovie a szétszakadt Amerikán át, naturalistán bemutatva minden oldalt. Gyakorlatilag pedig Alex Garland rendező kijelentéseit nem igazán tudtam elkerülni, így kicsit rá is húzta a moziélményemre magát, hogy a film direkt nem vállal oldalt. Valójában persze igen, hiszen amit megtudunk a republikánus elnökről az nem épp fényes. Semmi sem kioktatón kerül elő, inkább mintha azt akarná, hogy mindenkinek legyen utána kérdése (legalább egy “ide tartunk?”), és saját következtetésekre jusson, hiszen a demokratikus nyugati erők sem épp bárányok, háborús bűnök megörökítését is simán vállalják, csapattagnak tekintve a sajtó embereit, még a nem teljesen propagandistákat is – míg a másik oldal, mint mondom, inkább lelövetné mindet.

A Civil War bemutatja a középpontjában levő újságírókon keresztül, hogy mennyire szar lenne egy belháború, és nagyjából mit hozna ki az emberekből. De közben meg mennyire cool is, mert lőnek és visszalőnek és adrenalin és a zavaros vízben mindenki elszabadulhat és túlélni egy életveszélyes helyzetet felértékel mindent és ha mégsem akkor bele lehet hajtani a következőbe mert wooow, áll a f*sz, szól a zene történelmet örökítenek meg a sötétszürke újságírók, akik sosem tudják, hogy épp mibe hajtanak bele a következő városban.

A megvalósítás viszont valami zseni technikailag. Nem tudom hol jött szembe, de némelyik lövöldözés tényleg a Szemtől szemben bankrablásos hangját idézte. Nyilván érdekes kérdés, hogy miképp lehet olyan háborús filmet készíteni, ami nem reklámja is annak egyben, mert teljesen átjön a hullámvasút, a magasak nagyon azok, de a mélyek is.

A főszerelő újságírók gyorsan túllépnek a veszteségeiken, az említett mélypontokon, hiszen a hivatástudatuk valami mással is keveredik. Na jó, Kirsten Dunst karaktere talán tényleg azt hitte, hogy elrettentő lesz, ha máshol zajló háborúkról beszámol, de rá kell döbbennie, hogy nem az, sőt, önmaga még saját szakmájában sem képes változást hozni. Viszont közben Wagner Moura karakterén keresztül látszik itt más is bőven, a film nem kíméli az újságírókat, nem emeli őket fel, de közben mégis a létük mellett áll.

Az egyedüli ahol kicsit ténylegesen elvérzik a Civil War a vállalásához képest, az az idős és fiatal fotóriporter, mert bár tematikailag illett a filmbe a körforgás aláhúzásához, de közben meg annyira… tipikus megoldás volt. Főleg a film többi részét tekintve.

Viszont ha már színészek, akkor Jesse Plemons már megint ellopja a showt. Az előzetesben is láttuk, hogy nagyjából fanatikus Trump rajongót alakít, az ő karaktere körül a legegyértelműbb a film a vörös szemüvegével, nem “both sides”, hanem végletekig elvakult, akit a háború teljesen szabadjára engedett, hiszen amíg mindenki mással van elfoglalva, addig az önbíráskodás, és persze a civilek gyilkolása is virágzana.

Érdekes moziélmény, javasolt ott nézni. Alex Garland és a többiek bíznak a nézőiben, de gondolom pár embernek pont ez a baj, mindenkit bemocskol, és nem fekete-fehér tanmese.