Kedves Gyuri!

Sok víz folyt le a Dunán azóta, hogy a Táncsics Gimnáziumban egykor ifjú emberekként megismerkedtünk, vagy Hobo koncerten találkoztunk, vagy éppen a magyar baloldalon, immáron évtizedek során, különböző etapokban elvtársakként és barátilag is munkálkodtunk. Ismerve történészi munkásságod egy részét, ismerve politikai érzéked és igen jó szervezői-intézményvezetői teljesítményed, kortársadként nem lepődtem meg ezúttal sem pozíciófoglalásodon. Hiszen nemcsak érzületileg, hanem tartalmi-helyzetjellemzési értékeléseiddel is sokban azonosulni tudok, örülök tehát, hogy megjelent átfogó, alapos munkád e rangos orgánumban (Földes György: A baloldaliságról. Népszava, Szép Szó, 2024. március 7.). Magam a 2014-es verség óta már nem foglalkozom olyan intenzíven a hazai politikai folyamatokkal, mint ezt korábban tettem, mert a fő vonal nem sok újdonságot tartalmaz. A jelenségvilág, az eseménytörténet, a megunt és megunandó szereplők változatossága ellenére többnyire azonos szinten reprodukálódik a hazai, oligarchikus kapitalizmus keresztény-nacionalista legitimációjú, autoriter kurzusának térfoglalása. Miközben a hanyatlás több éve kézzelfogható, a jobboldal politikai többsége mégsem rendül meg igazán. Azért nem, mert bár van gyenge ellenzék, de még kormányváltásra sincs potens, szervezett baloldal. Baloldaliság és ellenzékiség persze nem azonosak. Egyetértésünk egy korszerű baloldali útkeresés igényében, szükségességében és a fennálló helyzetet leíró sok részlet azonosságában rejlik. Amíg te, természetes beállítódásod következtében, elsősorban a politikai baloldal perspektívájából vizsgálódsz, ami teljesen rendben lévő, az én nézőpontom már némileg eltérő. Szerintem post festa vagyunk, beállt az alkonyat; 2010 után inkább a szellemi baloldal felől nézve termékenyebb Minerva baglya röptéjének tapasztalata, azután a történelmi fordulat után, ami véget vetett a szocialista-szociáldemokrata, kommunista évszázadnak.

Az első hat pontoddal fenntartás nélkül egyetértek, éspedig a baloldal 1994-es sikeres visszatértétől az azt követő, társadalmi támogatottságát elvesztő csalódásokig, a rendszerváltás korrekciójának elmaradásáig, majd a 2006-os bizalomvesztésig, vagy éppen a jobboldal felfutásának okaiig és eredményéig. Egészen addig, hogy a „2010-es évek közepére megszilárdult az új uralkodó osztály és elit, illetve a legbizonytalanabb helyzetű társadalmi csoportok szövetsége”, amely stabilizáció nemcsak politikai okokkal magyarázandó, hanem kb. egy évtizeden át emelkedő anyagi teljesítményeken is nyugodott. Helyesen emeled ki, hogy nemzetközileg és itthon is elmaradt egy új, átfogóbb érvényű, olyan baloldali elmélet és stratégia, amely vonzó alternatívát kínált volna az új, 1989/1991 utáni világhelyzetben. Ne feledjük, egész a keleti bővítésig legalább napirenden volt az EU-ban a „Szociális Európa”, nevezzük így, egy emberarcú kapitalizmus programja (ami kevesebb is, mint az általad is említett 1989-es stockholmi nyilatkozat, a demokratikus szocializmus céljával). Mégsem véletlenül, hanem szükségszerűen maradt el, hogy a nemzetállami szinten halott jóléti államot uniós szintre emeljék! Hisz a transznacionális burzsoázia győzött, s ezzel pótlólagos erőforrásokhoz, tőkekivitelhez és bővített felhalmozáshoz jutott, és egy 450 milliós belső piacon terjeszkedhetett ez a kulcsfontosságú tőke. Az EU elvesztette korábbi vonzó arculatát, s azóta is egyre jobban belesimul az euroatlanti integráció alárendelt al-régiójának gyenge pozíciójába – osztom a világrendszer-elemzés minősítését. Nemcsak a kommunisták veszítettek, hanem a szociáldemokrácia sem nyert hosszú távon, mert kiesett a harmadik erő szerepéből, amelyet az angolszász „piacos” kapitalizmus és az államszocialista kísérletek között sikeresen tölthetett és töltött be néhány évtizedig. Térségünk egésze, geopolitikailag, minden differenciái ellenére az amerikaiak kezdeményezte „Új Európa” mellé állt, vereséget mérve a régi Európára, amelyhez a rendszervéltó magyar értelmiség csatlakozni szeretett volna (Danielle Riva: Egy új Európa a régi Európával szemben. Az illúziók vége és a háború fenyegetése. Eszmélet, 138. szám, 2023). Miközben sokan és sokat tettek azért, hogy lesöpörjék az 1987-89-ben napirendre került és kívánatos modellváltást. Egyikünk se ezen a lovon nyargalt. Nem babra ment a játék, mint a széplelkűek gondolhatták, hanem gazdasági terjeszkedésre, hatalmi előnyökre, geopolitikai befolyásszerzésre. A „legalább volt húsz jó évünk” (Kis János) – igen, a polgári demokrácia szabadabb légkörében jobb volt létezni, de – csak azzal és csak annyiban igaz, ha hozzátesszük: az szülte meg az azt követő 15 év jobboldali, autoriter rezsim triumfálását.

Nos, éppen ezekért igazad van a korszerű baloldal keresésében, mégpedig egy új, retrográd konstellációban. Hic Rhodus, hic salta. Az „itt és most” követelménye szükségessé teszi, hogy a távlatokat nem szem elől tévesztő minimális programok készüljenek. Felfogásodban az uralkodóvá vált tőkés termelési mód következtében az antikapitalizmus nem számíthat a társadalmi többség támogatására, ez tulajdonképpen lehetetlen, de igényelsz egy kapitalizmuskritikus baloldalt és minimális programokat. Tetszik, hogy a baloldaliságot immáron nem osztod egy inkonzisztens, cselekvőképtelenné vált és kifáradt bal-liberális platformmal. E keret néhány belső axiómáját mégis vitatnám. Részben a külső feltétel együttese szempontjából, részben a kívánatos emancipatív célok közelítése oldaláról. Így a középosztály jellemzésednek, a világrendszer nézőpontnak, a centrum-periféria viszonynak csak a „laza” érintésével foglalkoznék, továbbá a nagyon jó nemzeti kérdés elemzésedhez is hozzáfűznék valamit.

Kezdeném utóbbival, a 41. pontoddal – fontos és jó is a nemzeti kérdés egész értelmezése –, amivel majdnem teljesen egyetértek. Egy kiegészítéssel. „A mai jobboldal nemzeti ideológiája nem fel- és beemeli a népet, hanem helyhez köti” – írod. Fel nem emeli, sőt, természetes hierarchiák konzervativizmusával nem is gondol erre, de valamit fontosat mégis kreált. Ugyanis ez a helyhez kötés is beemelés, mert identitást nemzeti önérzetként adott, amit a baloldal nem tett meg – éspedig dezideologizált dezideológizálóinak, vagyis elitjének – téves útmutatásai következtében. Persze ebben egyetértünk, de továbbmennék. A liberálisok számára olyan nincs, hogy társadalom, csak egyének és kontraktualizmus van, a technokraták pedig kimondatlanul, a tőkefelhalmozás ügygondnokaiként „semlegesek” ideológiailag, szubjektíve akár még őszintén is. (Például: „Privatizálni – akár egy forintért is!”) Az eredmény: integrálódás a félpeiférikus kapitalizmus olcsó munkaerő-gazdaságába. Hegemóniaépítéshez pedig világnézet, ideológia is kell, szellemi és morális arculat, amely tudatossá és cselekvőképessé tesz, és sem a társadalmi ellenállás kultúrája, sem közösségiség nincs értékmotivációk nélkül. Mit lehet a nacionalizmussal szembeállítani? Milyen lehet egy más identitás, mint a transznacionális tőkés érdekek vezette globalizációra reagáló, a nemzeti tőke védelme jegyében (is) fellépő nacionalizmus? Ez itt a kérdés. A nép nem fogékony a liberalizmusra, nem lát át a technokráciákon, s valóban, többsége belesimult a NER kínálta kirekesztő, baloldalellenes, antiszocialista, antikommunista szellemi közegbe. Mivel lehetne előmozdítani a baloldalnak a népi többség nevében történő, sikerrel kecsegtető ellenoffenzíváját?

Az általad leírt, széles értelemben vett, nem ökonómiai, de ma adekvát munkásosztály fogalomhoz – tudjuk – nem fog kapcsolódni olyan proletár öntudat, amely 100 évig sikeres politikaformáló tényező volt. Az autonóm munkáskultúrát és önszerveződő közösségépítést elnyelte a posztindusztriális fogyasztói társadalom, a centrumban tömegfogyasztó és ennek mintázatait a félperifériákon is „nagykanállal” evő tömeg. Sokfelé bejáratódnak a kultúripar által, de nem a klasszikus és nem az avantgárd, hanem az olcsó, tömegigényeket leszállító populáris kultúra által irányított tömegek létmódjai. A szabadidő kapitalizálása elleni fellépés, azaz a humánum értékeinek értelmiségi védelme máris egy olyan felület, amit ha hozzáteszünk a minimális programodhoz, radikalizálja azt, de csak a tőkés termelés összfolyamatába illeszkedése okán lehet hatékony. Az indusztriális, eurocentrikus szocializmus helyzete a múlté, miközben a munka-tőke viszony, benne a megváltozott munkásosztállyal, dolgozói tömegekkel, helyi, nemzeti és világgazdasági szinteken is újratermelődő alapviszony. Itt vonnám be az elemzésbe eltérő helyzetértékelésem a középosztályról, amelyet te adtál a 11. pontodban. Emlékeztetőül: „Létrejött egy az innovációban, a tőke, a pénzügyi szféra működtetésében, a tudomány és a gazdaság összekapcsolásában, az informatikában kulcsszerepet betöltő társadalmi csoport, amelyet joggal nevezhetünk új középosztálynak. Ez a csoport a legdinamikusabb és legprogresszívebb része a társadalomnak, amely szoros szimbiózisban él a nagytőkével, a szakmai és pénzügyi befektetői körökkel. Az idetartozók célja a pillanatnyi előnyeik tartósítása, az integrálódás az uralkodó osztályba.” Számomra egyértelmű, hogy itt félrecsúszik a struktúraelemzésed, ugyanis egyfelől ez csak egy csoportja az ún. új középosztálynak, de nem az egésze, főleg nem az egészére érvényes az, amivel jellemezted. Másfelől a középosztályosodás mítoszával szemben fellépve alapozható meg a munkatársadalom önvédelme és progresszív politikai fellépése – anélkül, hogy kétpólusúvá redukálódott társadalomstruktúrában gondolkodjunk, amit csak a korai kapitalizmus sejtethetett, a produktív munkához kapcsolódó, ökonómiai megközelítésével. Olin Wright és Göran Therborn általam osztott elemzései éppen jelentőségükben térnek el a te interpretációdtól. (Szigeti Péter: Kapitalizmusfogalmak és a tőkés termelési mód elmélete. Eszmélet, 115. szám melléklete, 2017)

A középosztály és a kapitalizmust legitimáló középosztályosodás rágógumi fogalma az osztály fokozatok szerinti kezelésén nyugszik. Ebben a felsőosztály, a felső középosztály, a középosztály, az alsó középosztály, az alsóosztály és a létminimum alatt élők (underclass) egy létra fokai. Az osztályokat azonban egymással kapcsolatban álló fogalmakként kell használnunk, amelyek nem csupán egymáshoz viszonyíttatnak, hanem egymással társadalmi viszonyban is állnak. „Az osztályok nem önkényes részek egy folytonosságban, lentről felfelé, elnevezéseiket az őket összefoglaló társadalmi viszonyokból kapják. A kapitalizmus osztálystruktúrájában a probléma nem egyszerűen az, hogy a dolgozóknak kevesebb jut valamiből, amiből a kapitalisták többet birtokolnak, hanem inkább, hogy egy olyan kvalitatív pozíciót foglalnak el a társadalmi viszonyokban, amelyekben a dolgozókat kapitalisták alkalmazzák (vagy helyetteseik), akik majd a munkahelyeken zajló tevékenységeket irányítják. Az osztályelemzés releváns marad egészen addig, amíg az egyenlőtlenségek a társadalmi viszonyokba ágyazottak, nem pedig az egyének tulajdonságai.” (kiemelés tőlem – Sz. P.) – írja az analitikus marxista Olin Wright. Persze, ahogy írtad, a kiemelteket te is osztod. Azonban ekként látva a középosztályt, felső jövedelmi csoportja kivételével, már nem feltétlenül támasza a rendszernek. Sőt. A XXI. század korszerű baloldali stratégiáját keresve, amely egy demokratikus szocializmus felé mutató transzformatív politikát tartalmaz, a népi osztályok és a középosztály szövetségére lehetne és kellene építeni – osztom Göran Therborn javaslatát. Miért? A munka méltóságának és biztonságának elvesztésén túl – amely a digitális forradalom szülte alkalmazottakra is kiterjed – ugyanis mindkettőt sújtják a közjavak elleni menedzseri támadások: az, hogy a közösségi szolgáltatások – egészségügy, nevelés-oktatás, közigazgatás – szféráját profitcentrumokká alakítsák át a magántőke számára. (Erről van szó a neokon liberál-konzervativizmusban és New Public Management [NPM] esetében: egyfelől a közjavak, másfelől a szabadidő kapitalizálása, a magántőke érdekében végbevitt piacosítással és privatizálással.) Továbbá, az anyagi és hatalmi szakadék egyre nő a felső 1-10 százalék és a nagy többséget jelentő, az egyaránt fenyegetett középosztályok és ipari munkásság között. Mit sem érnek az olyan fellépések, amelyek nem mutatnak rá arra, hogy a redisztribúciós jövedelemmegosztás egyik axiómája – a korszakváltás óta – a veszteségek társadalmasítása és a nyereségek privatizálása. (Az elégedetlenséget bizonyították, mások mellett az Occupy Wall Street és a sárgamellényesek mozgalmai). A „demokrácia válságáról”, a „populizmus kísértetétől” hangos liberális demokráciák is mutatják, hogy új lehetőségek nyílnak, mert bár a világ hatalmi rendszerei nem omladoznak, de némiképp inognak. A baloldalnak meg kell hallgatnia a hátrányos helyzetűek, az etnikai kirekesztettek hangját, össze kell kapcsolnia az egalitárius társadalmi mozgalmakat az egyenlőtlenség problémájára ráébredő főáramú társadalomtudománnyal és médiával, továbbá a klímamozgalommal, megértetve, hogy a szocioökonómiai egyenlőtlenség a környezetrombolás legfőbb okozója. A XXI. században terepet kell kínálni a baloldali középosztályi politika kifejlődéséhez, megőrizve történelmi osztály- és humanista elkötelezettségét. Terminológiailag én ezt munkatársadalomnak („Arbeitsgesellschaft”) nevezem, a termelő, a szolgáltató, az immateriális javakat magasan kvalifikált szellemi munkával előállító, bérmunkás dolgozók együttesének. Tehát nem csak az alul lévők feljebb emeléséről van szó egy demokratikus szocializmus legitimitásában, hanem arról, amit a fiatal Lukács oly szépen megfogalmazott: „És hinni kell – és ez az igazi credo quia absurdum est –, hogy az elnyomatásból nem ismét az elnyomottak küzdelme az uralomért (egy új elnyomatás lehetőségéért) fog következni – és így további céltalan és értelmetlen örök küzdelmek végtelen sora, hanem az elnyomatásnak önmagát megsemmisítése.” (Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. In: Utam Marxhoz. Magvető Kiadó, Budapest, 1971) Ezen erkölcsi motiváció nélkül aligha lehet messzire jutni.

Vegyük a 14. pontodat. „A pártok és szavazóik közötti kapcsolat gyengülése részben a politika, a politikai szféra működéséből következett.” Ez is olyan tételed, amelyet osztok. Azonban az állampolgári kompetenciák lemaradásának, vagy általánosabban a depolitizációnak, vagy elegánsabban a polgári demokráciák legitimációs válságának okaként – huh – nagyon komoly történelmi tapasztalat halmozódott fel. A többpártrendszerek azt eredményezik, amire a Poulantzas-paradoxon már ötven évvel ezelőtt rámutatott, hogy a polgári pluralista demokráciákban az osztályuralom fenntartása egy semlegesnek mondott és annak is látszó politikai osztállyal hatékonyabb legitimáló eszköze a hatalomgyakorlásnak, mint amikor a gazdaságilag uralkodó osztály magánérdekeit közvetlenül a politikai hatalomban realizálhatta. (Bemutattam ezt „Az út maga a cél” című tanulmánykötetemben, MTA PTI, Budapest, 1995) Göran Therborn pedig megvilágító erővel foglalta össze az újabb tapasztalatokat: „A liberális demokráciákat mindig is úgy szervezték meg, hogy kizárják a transzformatív politizálást, még azután is, hogy a nem-tulajdonos osztályok tagjai kivívták maguknak a választójogot. Példa erre a vidék és a kisvárosok felülreprezentáltsága, a kétkamarás parlamentek és az alkotmánybíróságok. Mindezekkel szemben népi ellensúlyt csakis az erős szervezeteken – pártokon, szakszervezeteken, kulturális és szociális szervezeteken stb. – keresztül lehetséges felállítani és fenntartani. Ezt a népi szervezetek által alkotott történelmi ellenerőt, aminek harcai nélkül ma eleve nem élnénk demokráciában, mostanra felmorzsolták a szocioökonómiai és kulturális változások. A liberális demokráciákat elszigetelik a néptől a karrierpolitikusok, akiket körbevesznek a hivatásos politikai tanácsadók és kommunikációs szakemberek. A választási eredmények egyre inkább az erre specializált cégeknek és azok szűk köre által fabrikált, manipulatív marketingtől és álhírektől függenek.” Az ebben való politikai iszapbirkózásban, sárdobálásban stb. kivívható eredményesség kevéssé foglalkoztat. Az elméleti baloldal megközelítése azonban igen. Ennek relevanciáját az adja, hogy ha jönnének kedvező változások, akkor ne legyen felkészületlen a cselekvésre, legyen mondanivalója a transzformatív politikában érdekelt munkatársadalom, egy potenciális többség számára. Szerves értelmiségnek, középosztálynak, munkásságnak, népi rétegeknek. Ezzel a lehetőséggel te nem, vagy nem igazán számolsz, engem pedig elsősorban ez érdekel. Nincs ebben semmi furcsa, ha figyelembe vesszük és magunkra alkalmazzuk Pierre Bourdieu habitus fogalmát. A valóság észlelésének, érzékelésének és gondolati feldolgozásának-értelmezésének beállítódása nyomán előálló cselekvési késztetéseink eltérhetnek – sok-sok eszmei azonosság és a baloldal mégis-moráljának bennünk közös egyezése mellett.

Végül, nem célom, hogy minden problémára kitérjek, nem célom, hogy tételesen reflektáljak átfogó, komoly levezetéseidre. A magam elméleti pozíciójából fontos, hogy az egyenlőtlen és hierarchizáló világgazdaság horizontálisan és vertikálisan is tagolt szisztémájára némiképp kitérjek. Az ellenhatalmak (controlling power) nélkül maradt centrumkapitalizmusban nem következett be sem világméretű prosperitás, sem a nyugati dolgozó osztályok életminőségének javulása. (A HDI, a Human Development Index, amely magába foglalja a jövedelmet, a születéskor várható élettartamot és az oktatást, azt mutatja, hogy az USA legszegényebb 1/5-nek indexe kisebb, mint a bolíviai, indonéziai, vagy nicaraguai leggazdagabb 1/5-é; alatta marad a brazilok és a peruiak 40 százalékának. Lásd Göran Therborn: Osztály a XXI. században. Eszmélet, 115. szám, 2013) A stagnálás és az egyenlőtlenségeknek a Piketty és mások által leírt dimenziói miatt kérdéses, meddig tudják pacifikálni a munkatársadalmat? (Bár igaz, az osztályszinten egyenlőtlen, maga alá rendelő, de a centrumban pótlólagos erőforrásokkal gazdálkodó népességnél ezt eddig megoldották). Mindazonáltal egy fordulat lehetőségét az osztályelmélet „munkatársadalomként” való felfogása nem zárja ki. Mindez aligha lehet releváns egy-egy országban, elszigetelten, de a helyi, a nemzeti és a globális kezdeményezések valaminő kombinációja mégis nyitott perspektíva. A globális kapitalizmus elnyomottjainak, kizsákmányoltjainak, népi mozgalmainak energiája, a „Dél” felől jövő kezdeményezésekkel, a konfliktusok dinamizálódásával és generalizálódásával életet lehelhet a kapitalizmus meghaladásának törekvéseibe. Főleg ha szélesebb és átütőbb bázison történik, mint az a latin-amerikai „egyenlőtlen fejlődés-gyenge láncszem-USA hátország helyzet” által motivált plebejus-demokratikus és elnyomott etnikai kisebbségek kiváltotta kísérletek eseteiben történt. Különösen, ha lenne kapcsolódása centrumbeli, potenciális fellendülésekhez, áttöréshez. Kis országokban a külpolitikai meghatározottság igen erős: ha a „világórák balra” jártak, akkor volt polgári radikalizmus nálunk; a népi mozgalom harmadik útja a szocializmus fellendülésekor velünk tartott; ma pedig… Jöhetnek jobb idők.

Minden konkrét társadalmi-gazdasági alakulat több termelési módot és formát foglal magába. Körvonalazzuk, nem csak a domináns termelési mód megváltoztatása lenne érdemi fejlemény, hanem egy többszektorú vegyes gazdaságban a társadalmi integráció, a demokratikus esélyegyenlőség, az oktatásban az elit-tömeg dualizmus meghaladása, a humánus tartalmú kultúrához való ingyenes vagy legalábbis tömegesen megfizethető hozzáférés, az inter- és intragenerációs csatornák képességek szerinti megnyitása a termelőerők mai fejlettsége mellett is elérhető. Alighanem csak a polgári pluralista politikai rendszerek reformja mellett. Társadalmi-gazdasági-politikai erőviszonyok függvényében. (Magyarország és Kelet-Európa ilyen átalakulásokban aligha jön szóba – mert mind ez ideig, fő áramukban, a reakció tartalékai.)

Akár az egyenlő, akár az egyenlőtlen fejlődésből, és még inkább a kettő találkozásából kinőhető rendszer-transzformáló fejlemények minden marxistát foglalkoztattak és foglalkoztatnak (kivéve azokat a perspektívát vesztett posztmarxistákat, akik azt feltételezik, hogy ilyen-olyan-amolyan valós vagy vélt változások következtében kiléptünk a tőkés alapú modernitásból). Tévedések elkerülése végett, te éppen nem tartozol e fentebbi kivételek közé, mégis kell egy ellenvetést tennem.

„Látva a geopolitikai helyzet alakulását, az európai baloldal nem elégedhet meg a NATO erősítésével, javítani kell az Európai Unió cselekvőképességét is” – írod a minimumok között. Szerintem pedig az 1989/1991-el diadalmas euroatlanti régió ultima ratio-ja a NATO, amely szélesedik és védelmi szervezetnek nevezve magát keletre terjeszkedve védekezik. Amíg ez lesz, aligha jöhet szóba újra jóléti állam, skandináv modell-kiterjesztés – ez szerintem téves illúzió. A transznacionális korporációk és a burzsoázia által uralt világgazdaság biztonsági szervei és politikai aktorai mindig, mindenütt felléptek az általad említett „rendszerkritika-antikapitalizmus-szocializmus” hármasság ellen!! Például, ha NATO-szövetséges, jobboldali, autoriter, vagy akár fasisztoid rendszerek sértették meg az emberi jogokat, szemet hunytak és hunynak. Ha ellenfeleik, akkor riadoztatják a közvéleményt és mozgásba hozzák intézményeiket. „Navigare necesse est, vivere non est necesse!” Bár hajózom, de nem ezen a vonalon keresem a jövendőt.

Barátsággal:

Szigeti Péter