Nem csodálom, hogy a Netflix filmjéből csak a két főszereplő kapott Oscar jelölést, mivel nélkülük aztán főleg semmi lett volna a NYAD, vagyis bonyolultabb a kérdés természetesen. Hiába bírom rohadtul az inspirációs sportfilmeket, ahogy ez nem a történetében, hanem szerkesztésében felrúgta a megszokottat, az felesleges érzés volt.

A történet Nyad-ról szól, aki egy kora gyerekkori traumája miatt teljesen ráfixált arra, hogy Kubából Floridába úszik. Ez egy 110 mérföldes távot, több napon át vízben levést jelent. Már fiatalon is megpróbálta, akkor elbukott, de 60 évesen ismét nekiáll. Ha nem is az élet írja a legjobb történeteket, de ki lehet ragadni a valóságból olyat, ami simán ráillik az emberi elme által imádott sztori beatekre. Semmi meglepetés nincs a filmben, pont akkor és úgy bukik el, ahogy gondolnánk és a többi megszokott fordulat, viszont az ilyen inspirációsoknál ez aztán főleg nem gond.

A probléma abban van, hogy az egész film mintha egy dokumentumfilm lenne, aminek némelyik részét “újrajátsszák” színészek, mert nincs róla felvétel. Mármint az igazi NYAD-tól látunk interjút, szól néha a hangja, aztán váltunk az újraalkotásra. Olyan, mint a Deepest Breath, Free Solo és a hasonlók dokufilmek, közben meg olyan is, mint bármelyik más “cinema” sportfilm.

Mindez a még élő úszó saját maga által írt önéletrajzán alapszik, és valahogy csak felvállalható és oldott negatívumok vannak benne, egy jól megkonstruált inspiráló, eladható kép, nem pedig egy ember a történet közepe.

Igazából semmit nem ad a filmhez, hogy két színész is eljátssza a történetet, de közben meg Annette Bening és Jodie Foster mégis eszméletlenül odateszi magát abban, amit kapott. Iszonyat kettős a végeredmény, mert ha csak a két színésszel megcsinálják “rendes” filmnek, akkor is jobb lett volna, vagy ha összedobják dokufilmnek nélkülük, akkor is.

Eszméletlenül két szék közé ülés a NYAD, még ha megható is a vége