Hányszor néznek naponta tükörbe? Most nem a praktikus helyzetekre gondolok, fogmosás vagy fésülködés közben, hanem érdeklődve, szemlélődve, kérdéseket megfogalmazva. Tudom, egy bizonyos kor után csökken a lelkesedés a saját fizimiskánk iránt, nem akarjuk hosszan méricskélni a romlás finom jeleit, mert ki tudja, mi néz vissza abból. Ha jól emlékszem, kamaszkoromban volt bennem a legnagyobb érdeklődés a tükörben lévő másik iránt, aki én voltam. Még hallom, ahogy rám szólnak a szüleim, hogy ne ücsörögjek annyit a fürdőben, mert másnak is dolga van. (Az alaposabb elmélyedést nehezítette a tény, hogy a vécénk is ott volt.) De hát annyi kérdésem volt magamhoz! És köztük ott volt a legfontosabb: mit keresek én itt? Mi a célom? Hogyan kellene élnem? Ezekre pedig nem lehetett rövid, instant választ adni, ráadásul úgy éreztem, hogy a magyarázat ott rejlik a vonásaimban, különben mi értelme lenne annak, hogy Isten a saját képmására teremtett minket. Ha igaz az eredettörténet, akkor a teremtés titkainak, vagy legalábbis halvány nyomának még ott kell lennie valahol. Szedjük hát össze a morzsákat!